A Kapitány magánya

A Kapitány fáradtan ült le az irodájában. Megkapta az új, aláírandó papírokat Erwintől, ami ugyan nem volt sok, de mégis megeröltetőnek hatott. A férfit gyötörték az emlékek. Farlan, Isabel, a régi csapata, Petra, sőt még az a szemét nagybátyja is. Monoton, egyre ismétlődő egyvonalasait egy pillanatra sem hagyta abba, de ezzel együtt az elmélkedést sem.
Fájdalmas. Az, hogy nap, mint nap látja az embereket. A csapatát, a többi katonát, és emellett a parancsnokot, és az osztagvezető asszonyt is. Nem, mintha nem örülne, hogy ők barátok, mégis fáj, hogy azok, akikett ennyire szeretett, mint a kölykök, pontosabban a kadétok egymást, már nem láthatja viszont.
Emlékszik, hogy kiment aznap a kadétok felettébb unalmas edzését megnézni. Sorban álltak a fiatalok a feladatokhoz, és ameddig vártak, beszélgettek. Nevettek, szórakoztak egymással. Akkor gondolt vissza a Kapitány arra, hogy neki is voltak ilyen jó barátai. Persze ő nem nevetett és hülyéskedett velük, de nézte, és szerette nézni őket, mindig ott volt nekik, és ők neki, ez a fajta baráti szeretet minden szórakozásnál többet ért.
Folytatódott az emlékei sora, mint egy véget nem érő hullám, hatalmas, hosszú hullám, mely mindent, és mindenkit maga alá utasít, eltipor, és utána semmi nem marad, csak halott romok egymás hegyén-hátán, majd utána fülsüketítő, sípoló csend. Ezt a némaságot csak a tolla törte meg, mely hangosan sercegett a papíron. Amikor az utolsó darab is kész volt, a napi papírmunka véget ért. Felsétált a parancsnok irodájához, majd amikor nem találta ott Erwint, ledobta a papírokat az asztalra, majd a szobájába ment.
Estefelé volt már, kint korom sötét. Nem érzett álmot a szemeiben, elméjében, ezért meggondolta magát, és inkább kiment. Mit keresett ő ott, ahol alszik?
A vas felszerelés csillogott a szokatlanul fényes telihold sugarai alatt. A táborhely egy hatalmas erdő mellett volt, a fák között akadálypálya építve. Nem volt bonyolult, csak párnák voltak drótkötéllet felszerelve a fákra. Ezeket már kisebb-nagyobb vágások díszítették. Ennek készült Levi nekiveselkedni. Nem volt számára nagy kihívás. Sőt, a legapróbb sem, egytől egyig hibátlanul vágta át a párnákat, nem a kitanított, hanem a saját maga által megtanult gyönyörű mozdulatokkal. Miután kétszer is végig ment a pályán, elege lett. Érezte, hogy az a bizonyos húr elpattan, hogy neki ez nem elég, azzal, hogy a zsigerre gyakorolt mozdulatsort ismételgeti, nem fognak az emlékei csak egy kis időre sem halványodni. Ideges lett. Szüksége lett valami nem mindennapi élményre, amit csak egyszer, csak aznap, csak akkor, abban a percben fog átélni.
Azzal a lendülettel fordult sarkon, és vetette magát a fák sűrűjébe. Életében nem suhant még ilyen gyorsan a levegőben, csak azzal az alkalommal, amikor találkozott a rendellenessel, még a XXIII. úton. A táborhelytől körülbelül csak egy kilóméterre lévő fal tetején állt meg. Akkor is csak azért, hogy a tartalékokból elvegyen egy gázpalackot, mert az előző kifogyott.
Ott állt a fal tetején. Szabályt készült szegni. Arany körvonalú szabályt, mely nem véletlenül lett felállítva. Nem érezte, hogy ez visszatartaná. Levi-nak nem volt senkije. Kinek hiányzott volna. Abban a pillanatban nem gondolt sem Erwinre, sem Hanjira.
Lendületet sem vett, csak hagyta magát leesni a falról, hogy a föld közelében menjen tovább, a fák között. Még csak húsz métert eshetett, amikor hirtelen felkiáltott a fejében egy halk, idegesítő hang: Mi lesz velük?! Levi ugyanazon pillanatban gondolt a komoly Erwinre, az életvidám Hanjira, Petrára, az emberiségre, és... a két barátjára. Ó, te kedves Farlan! Drága Isabel!
Levi azzal a lendülettel állt meg. Lógott a drótkötélen, a vállával a falon támaszkodott. Hatalmasat sóhajtott. Nem, meghalni nem akart, ki akart menni a falon túlra, meg akart ölni egy-két titánt, izgalmat keresni, de csak bűntudat maradt a helyében. A két barátja nem ezt akarná. El is képzelte, hogy nézne rá Farlan, és hogy szúrná le Isabel, majd a kép megváltozott. A jelenet maradt, de barátai arca helyében másokat látott. Erwint, és Hanjit.
Hangosat, hosszút sóhajtott, és gondolkodás nélkül támasztotta a homlokát a poros falhoz.
Végül csak a fal túlsó oldaláig jutott, mielőtt visszament volna a többiekhez. Ekkor már egy órával múlt éjfél.
A Kapitány a szobája felé tartott, amikor Erwinnel, és Hanjival találkozott, akik, mint kiderült, amióta kiment, őt keresték.