Július 4. után volt, a nyár pedig úgy oltalmazta a forróság türelemleneségét, hogy mi délelőtt már a sétálóutca színbe kövezett bohémiájához olvadtunk. Hát még délután! Meg az a poros, meleg szél nyugatról! A fegyelmünkön és óhajainkon kopogott minden darája, hátha egyszer a Hortobágy kisöprése felélesztetti volna bennünk a hála hűségtől pattanó parázsát. Tény, nem a Szahara nomádjaiként települtünk az Alföldre, mégse esdekeltünk azért valaha, hogy a legmelegebb évszak, az ostromlás hevületét, egy távoli mítosz számunkra élhetetlen kísértésében érvényesítse.
A célom elérésének értelmében viszont, ezen feszélyes epizód, egyáltalán nem korlátozott. Még egy szilaj, nyeglén bájos nyári zivatart sem hagyhattam az engem való bírálatra vagy hagyni, hogy a Velencévé pancsolt Debrecenben elmossa vakmerőségem megátalkodott kitartásának rideg szigetét. Nem, én akkor is el akartam jutni oda, nem számított az eszköz vagy a módszer. Ilyen szinte csak évente egyszer következik be, ha nem ritkábban! Mit akartok, hogy maradjak otthon, mint máskor és álmodozzak, miközben az életem élménytelenül fermentálódik? Oh, hogyne! Visszatartáshoz immáron régen kevés egy villámárvíz, egy lerohadt busz vagy kalahári fogadtatás.
Az okot egyszeri séta során pillantotta meg, és azóta, elengedni sem akart. Személyes indíttatásból járkáltam akkor a Piac utca üzletsorai alatt, a jelenhez képest nem sokkal korábban. Előtte kirakatok ravasz vonzalmában gyönyörködtem ámulattal, egészen soká, erre pedig a szabadság vonzata hamar megkopott. Ám, mindez érvénytelenné semlegesítődött, mikor figyelmemet a hirdetéstáblákra eszkábált ablakellenzők egyike elcsente; egész alakban becsülő, reklámozási lelet, olyan ajánlattal, mely lelkemet szinte ragyogássá porálta:
Bernáth József...itt Debrecenben...itt fog főzni...egy hétvégéig...és meg lehet kóstolni, amit készít...be lehet hozzá menni, akár gratulálni is...Istenem, miért most kell ezt is?!
Azt hittem, a szédülés lendülete pusztán a párátlan tűzfeszüléstől telepedett meg bennem, s ettől pörgött lelkesen nekem a külterület. Csak egészen később eszméltem rá, az IKON népszerűsítése hasogatott engem ilyen szándékban. Oh, de még milyen hatékonyan!
Akárha ez lett volna a kegyelmes felszólalás az imádatom évekről érlelt jutalmára. Egy reménység, minek termékeny izzása, végre megismertetést édesget. Végre hátha megismerhetem azt a férfit, akinek a távolból így némán, annyi mindent köszönhetek. A főzés szeretetét és kreatív érvényeit belémtűzdelte, pusztán azért, hogy meglebegtessen egy olyan koncentrációt, amiben szétszélednek a csalódás és harag görcsös reszketései. Egy műsorban való tarolás elég volt számomra a határozáshoz. Az eltökéltségből párologtatott szigorúság elviselte a szakma iránti odaadás könnyelműségét, ez pedig azt eredményezte, hogy olyan tányérköltemények fakadtak a keze nyomán, melyek minden más konyhabélit irigységgel kergettek volna féltésbe.
Én meg bezzeg csak verseket írtam ehhez. Jó hosszú, tömény sorokat, hátha azok lényegi háttérben, bármiféle közelséget jegyeznek a zsenialitás megfoghatatlan parafrázisával. Hiába igyekeztem persze hónapokig írosgatni, nem voltak azok többek merő firkálásoknál. Ellenben, az ezekben való élvezet árnyalatai, eltakarták folyton a bosszúság forgalmát.
Este hét felé támadtam le az bejárat előtti ürességet buzgó lényem talányával. A fehér falak parallel újdonsága és a vékony üvegtükrök fegyelme rögtön letámadta szegényes hovatartozásom, akár, ha fenyegettek volna, hogy ide én nem térhetek be, hiszen, nem vagyok státuszos gazdagfélék közül való. Pedig egy kisebb vagyon vastagította a pénztárcám. Rákészültem az utolsó torlasz rágalmára is, hátha a pénz képes nyugalomba szédíteni.
A kinti faácsolt teraszon kevesen mordultak az étkek felbukkanására. Bezzeg bent! Olyan tömeg volt, például, ha a fél város odaszökött volna. Bőrhuzatos székek, aprón faragott asztalok a vendégekhez, kacskaringóban kerek szőnyeg kitérései a kényelmes jutáshoz. Minden kijelölt helypárlatban párok, barátok, rokonok ünnepelték a szorgosság jutalmát. Arcaik fáradt redőiben mámorosodott a bor, tömény kurjantott vidámságuk éltetésére. Előttük porcelán tételek, finom eleganciával ültetett étkekkel, miket gyakran, kisimított, ám annál határozottabb mozdulatokkal vágdosnak fel és tüntetnek el szájaik éhségében. A kéz hatalma egyértelműen sugárzott.
