Otthon

1. fejezet: Új élet

Apa éppen az utolsó dobozainkat hordta be a házba. Én Katsura, a kutyánkra vigyáztam az új otthonunk előtt. Katsu a kerítés melletti virágokat szaglászta, és végigpásztázta a területet a szép barna szemével. A környéken rajtunk kívül szinte csak pár házikó állt, illetve egy farm. Ha kicsit messzebb néztem, a dombokon túl egy falucska tűnt fel. Az egészet hegyek vették körül. Olyan érzésem volt, mintha egy álomvilágba csöppentem volna. A langyos szél az arcomba csapott és felborzolta a fekete hajam. Az egész környéknek virágillata volt. De nem gyönyörkedhettem sokáig, hisz anyám hívóan felém intett. Megfogtam Katsut, és bevittem a házba.                                       

A ház belülről nem tűnt különlegesnek. Egyemeletes volt, sok ajtóval és fapadlóval, melyet belepett a vastag por. Felszedtem a földről a cuccaim, és felvittem az emeletre. A szobám pont megfelő méretű volt. Nem túl kicsi, nem túl nagy. A siba inu próbált feljönni a lépcsőn, de túl kicsi volt hozzá, és a lépcső meg túl csúszós. Ezért letettem a dobozokat, és felemeltem a kutyát. Mosolyogva megcirógattam a buksiját, és leraktam a székemre.                                                        

– Benkei! gyere le egy percre! – szólalt meg anya hangja lentről. Abba hagytam a kipakolást és lerohantam a földszintre . – Mi az, anya? – kérdeztem tőle. -Apáddal pakolunk. Addig te meg Katsu menjetek sétálni egyet a faluba. Fedezd fel a helyet, szerezz barátokat! Holnap kezdődik a suli, jó ha ismersz pár gyereket – lelkendezett anya.

Anya nem igazán fogta fel az utóbbi időben, hogy nem igazán szeretek  másokkal barátkozni. Nagyon aranyos tőle, hogy aggódik, de inkább barátkozom a könyveimmel. Ezen gondolatom után anyám kilökött az ajtón. Mit volt mit tenni, elindultam a falu irányába. Útközben Katsu meglepően furcsán viselkedett. Mintha rossz előérzete lett volna, mintha rosszat sejtett volna. Úgy gondoltam, nem törődöm vele. Az út mellett egy patak húzódott, melynek vize kristálytiszta volt. Lassacskán a faluhoz értünk, és meglepő módon a kutyus kezdett lenyugodni, ahogy eltávolodtunk a pataktól.

A faluban pár 8 éves gyerek játszott, az öregek a bolt előtt susmogtak valamiről. Kicsit arrébb ott állt az iskola. Útközben néhány öreg néni megjegyezte, hogy a kutyám milyen szép, és megsimogatták Katsut. Körülbelül egy órája sétáltathattam, amikor belém szaladt egy egyenruhás lány. Mindketten leestünk a földre, és a lány sötétkék táskájából kirepültek a tankönyvek és füzetek. Amikor sikerült összeszednem magam, segítettem neki összepakolni a tankönyveit. Rövid, fekete haja volt, szép barna, csillogó szemekkel. Az orra környékén apró halovány szeplők ékeskedtek. 

– Nagyon sajnálom! Nem akartam neked menni – mondta a lány.

– Semmi baj. Előfordul az ilyesmi – mosolygtam rá.

Mindketten feltápászkodtunk.

– Asami vagyok. Úgy látszik, új vagy errefelé. Körbevezesselek? –  Azzal megragadta a kezem, és felszálltunk egy biciklire. A lány hajába beletúrt a szél, ahogy elindultunk.

– Nem hiszem hogy helyes dolog mások bringáját ellopni – közöltem vele, de ő rám se hederített.

Körbebringáztunk a falut. Igazából én nem a falura figyeltem, inkább a minket körülölelő hegyeket néztem. Ahogy a hegycsúcsok közül kisütött a nap, mintha a szívem melegítette volna. A hegyek oldalán sűrű erdő nőtt, mellettük kisebb rizsföldeken dolgoztak a falusiak. A gyerekek fogócskáztak és nevetgéltek, miközben szüleik próbálták lenyugtatni őket. Az egyik hegy tetején egy vörös színben pompázó templom állt, mellette egy óriási cseresznyefa virágzott. Egy fiatal hölgy éppen a templom előtti lépcső teteje felé kaptatott.

Katsu is élvezte az utazást. A bringa kosarába ültettük, és nyelvét kilógatva vakkantott párat, majd figyelte ahogy a szembejövő kutyák köszönnek neki. Lassacskán egy ismerős úthoz értünk.

– Kösz hogy eddig elhoztál Asami. De én innentől tudom az utat. Lassan lemegy a nap. Anyám azt fogja hinni, hogy meghaltam. – Mosolyogtam.

– Szívesen! Máskor is elhozlak ide, ha szeretnéd. És siess haza! Majd a suliban találkozunk! – nevetett Asami. Azzal kiemeltem Katsut a kosárból, letettem a földre, és elindultam hazafelé.  Ahogy az út a patak irányába kanyarodott, Katsu behúzta a farkát, és reszketni kezdett. Kis, vörös teste megremegett a félelemtől. Felkaptam a kezembe, és megpróbáltam lenyugtatni.

Hirtelen a lámpák felkapcsolódtak. Az égre meredtem. Kezdett sötét lenni.

A patakban mintha fénylett volna valami. Meglehetősen mély volt ahhoz képest, hogy csak egy patakocska. Közelebb mentem a széléhez: még a sötétben is látni lehetett a nedves füvön lepihent vízcseppeket. Az aprócska cseppek minden lépésembe beleremegtek. A patak ringató, és nyugtató susogó hangot hallatott. A fénylő valami eltűnt. Kicsit közelebb hajoltam, hogy biztosra vegyem, tényleg eltűnt-e.

Ekkor valaki meglökött hátulról. Éreztem, ahogy becsapódom a vízbe, és az orromba folyik a víz. Nem tudok úszni, nem is tanultam. Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, és éreztem, ahogy a tüdőm lassan el lepi a víz. Nagyon halkan hallottam Katsu ugatását, és megpróbáltam a felszínre úszni, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam. De késő volt. Elfogyott a maradék levegőm is, és hagytam, hogy a víz lehúzzon a mélybe. Lassan elhagyott az erő, és már Katsu csaholását se hallottam.

Homályosan, de láttam valakit Katsu mellett. Nem tudtam kivenni az alakját. Ekkor elsötétült minden. Nem maradt semmi más, csak én. Remélem, valaki rám talál..