Otthon

2. fejezet: A nővér

Amikor kinyitottam a szemem, már egy kórházban voltam. Katsu a lábamnál feküdt és aludt. Apám aggódva nézett rám, anyám meg a kezemet fogta, és beletemette zokogó arcát a takarómba.

A teremben rajtam kívül csak két másik gyerek feküdt. És nagy meglepetésemre Asami is egy kórházi ágyon. A lába vastagon be volt gipszelve.

Tudtam, hogy nem kellett volna ellopni azt a biciklit.

A kórterembe bejött egy doktor. Anyám felé tartott, kezében egy tábla volt, melyre egy 3 papírlap volt felcsíptetve. Az orvos szőkésbarna haját hátra simiították, nagy orrán egy sötétkék szemüveg virított. Valószínűleg külföldi lehetett. 

– A fiát két napig nem engethetjük ki a kórházból. Remélem, megértik, gondját fogjuk viselni. – A doktor úr hangja kissé érdes volt. Lenézett Katsura, és rosszallóan felvonta szemöldökét. – Állatot a kórházban tartani szigorúan tilos. Mire visszaérek, a kutya tűnjön el innen! – morgott rá Katsura a férfi, majd elhagyta a kórtermet.

Anya rám nézett. A kezembe nyomott egy kék táskát, majd kicsit erőltetetten, de rámkacsintott, majd ő és apa is felálltak és elmentek. Megfogtam az alvó kiskutyát, és beraktam a táskámba anélkül, hogy bárki is észrevette volna. A táskát óvatosan letettem az ágy mellé, és Asami felé fordultam.

A lány elmélyülten olvasta a könyvét, és észre se vette, hogy mellette vagyok. Megböktem a vállát, és felkapta a fejét. 

– Mit keresel itt? - kérdeztem Asamitól. 

– Karamboloztam egy villanypóznával. Egyszer csak előttem termett és puff. Hála égnek, nem súlyos a sérülés – nevetett fel a lány.

Ebben a pillanatban egy nővér berontott a szobába. A nőnek erős kölniszaga volt, mely betöltötte az egész termet.

– Lámpaoltás! - kiáltott a hölgy, majd idegesen becsapta az ajtót, és eltávozott. Magassarkúja kopogását messziről hallani lehett.

Mégis ki hord magassarkú cipőt egy kórházban?, gondoltam, majd megvontam a vállam, és magamra húztam a takarót. Lassacskán álomba szenderültem. Nem sokkal később egy női hangot hallottam. Egy selymesen csengő, már-már csalogató hangot.

Felkeltettem Asamit, és az ajtó felé mutattam. Felvettem a hátamra a kék táskát, melyben Katsu aludt, és az ajtó felé vettük a irányt. Megfogtam a kilincset, és óvatosan lenyomtam. Kinéztem az ajtón. Egy hosszú, sötét folyosó tárult elénk. A folyosón pár ételkocsi fel volt borítva, és az orvosi papírok mind a földön hevertek. Olyan volt, mintha mindneki sietve eltávozott volna.

Valaki felénk tartott. Nem tudtunk sehova se elbújni, hisz a folyosó kellős közepén álldogáltunk. Egy nő jött felénk. Sötét, hosszú haja volt, szeme gyönyörűen csillogott, arcát egy orvosi maszk fedte el.

– Eltévedtetek? – kérdezte, és rám mosolygott. (Igazából nem láttam a mosolyát, csak a szemén látszott, hogy mosolyog.)

– Nem tudom. Nem hiszem, hogy egy kórház ilyen rapaty állapotban hagyja a folyosóit. Ön erről tud valamit? – néztem rá érdeklődve a hölgyre.

Látszott rajta, hogy tud valamit, különben, ha ezt a felfordulást egy nővér meglátná, menten összeesne a borzalomtól. A nő már nem tartotta a szemkontaktust, idegesen összehúzta magát, mintha rosszul lett volna. Két izzadságcsepp lecsordult az arcán.  Próbált elnézni. Hirtelen megfordult, leguggolt és befogta a fülét. 

– Nem tehetünk róla... – suttogta, szinte olyan hallkan, hogy alig lehetett hallani. Idegesen letépte a maszkját és a falnak dobta.

Asami megfogta a karom és óvatosan hátrább rántott a hölgytől. A nő óvatosan felénk nézett. Eleinte a rémülettel teli szemét láttam, majd megláttam a teljes arcát. A szája egy mosolyra volt felhasítva, szájában hegyes fogak villogtak.

Hallottam, hogy nyílik a folyosó végén lévő ajtó, és átlépett rajta egy doktor. Éppen olvasgatott. A nő felé kapta a fejét, majd fénysebesen a doktor felé futott. A doktor felnézett, de addigra már késő volt.

Nagyon erősen behunytam a szemem, és hallottam a vér freccsenését. Majd egy hústépéshez hasonlítható hangot. Lassan kinyitottam a szemem, és lesokkoltam.

A nő egy húscafatot tartott a szájában, a vér az ajtót és a falakat is beborította. 

Elöntött a rosszullét, és a könnyem végigcsordult a arcomon. Segítségért kiáltottam volna, de hang nem jött ki a torkomon. Asami erősen megragadta a kezem, és elrántott. Futni kezdtünk, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtunk.

A szörny utánunk eredt. Egyre nagyobbnak tűnt és már-már pókszerűnek. Az az izé meglepően gyors volt. Asami egy éles kanyarba rántott, és a rém nekicsapódott a falnak, majd megrázta fejét, és utánunk sietett.

Már láttam a kijáratot. Messze volt és elérhetetlennek tűnt, de mégis reményt adott. Asami előrelökött, és becsapta a kijárati ajtót.

Asami bent maradt a szörnnyel. Egyedül egy zsákutcában, ahonnan nincs menekvés – hasított bele a fejembe kisvártatva a gondolat. Nemsokára egy sikítás hallatszódott, és a vér földre záporozó hangja.