Valahogy mindig tökéletes képet láttam magam előtt az életemmel. Boldog voltam,hogy hibátlan életem van,de hamar rájöttem ebben nagyon nincs igazam. Mikor a tükör másik végét is észre veszed már nem olyan tiszta és csodálatos minden. Rejtett,kimondatlan szavakra utaló dologra döbbensz rá. Azok az emberek akikről azt hitted felhőtlen a barátságotok valami okból kifolyólag bibit találsz.
Egy pár dolog még megeshet barátságokba de amikor kihagynak valami nosens okok miatt akkor eleged van belőle,a sok kicsi dolog össze gyűl,már annyira,hogy nem tudsz rájönni,hogy ez még barátság eggyáltalán vagy csak szimpla ,,agh ne csabd ki a hisztit nem nagy dolog" de igen is nagy dolog,a legrosszabb érzés mikor a nemtörödömség áll a küszöbön. Fájdalmas igazságok törnek a felszinre. Elhitetett (minden okés köztük) barátságokból kiderül,hogy nem is bír annyira az a személy mint ahogy azt te gondolnád. Ilyen esetekbe nehéz optimistának lenni ennyi negatív levegővel körülvéve,amiben már alig tudsz szuszogni és úgy látszik,hogy nincs kiút. De akkor nyúl egy kéz amiben meg tudsz kapaszkodni és kisegít a szörnyüségből,igen ez néha saját magad szellemi keze,aki fellpofoz,hogy rágyere nem vagy gyenge és nem vagy puha szívű hanem erős független személyiségű ember akinek az életébe ilyen siralmas dolgok nem kellenek.
