És azután?

Elizabeth és Tyler karácsonya

Elizabeth

⊰᯽⊱┈──╌❊╌──┈⊰᯽⊱

- Na gyere, pöttöm, tedd fel te a csúcsdíszt - emeli fel a fiunkat Tyler mosolyogva, majd a nyakába veszi a picit.
- Óvatosan, le ne essen - szólalok meg ösztönből, miközben a kislányunk ringatom a karjaimban.
Tudom, hogy Tyler nem hagyná, hogy bármi baja essen valamelyik gyerekünknek - hiszen azt sem hagyta soha, hogy nekem bajom essen -, mivel kábé szerelmes beléjük, de ettőlmég bennem így is bennem van a félsz, amikor Ty ilyen produkciókat csinál velük. Márpedig az elég sűrűn van. Egyik nap a konyhából arra jöttem be, hogy a kisfiam fejjel lefelé lóg, miközben a lábai az apukája nyakába voltak akasztva és Tyler a kislányt ringatta. Mondanom sem kell, hogy - bár Tyler és a kis Tucker is élvezte - szívinfarktust kaptam a látványtól. Pedig Ty tényleg az élete árán is megvédené a kicsiket. Jobb apát, ha akarnék sem tudnék elképzelni a gyerekeinknek. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok Tuckerrel, nagyon örült. Ugyanakkor baromira félt is. Szinte rettegett, hogy olyan lesz, mint amilyen az ő apja volt, amiért minden nap emlékeztetnem kellett rá, hogy mennyire jó ember és milyen sok mindent tett a húgáért, a barátaiért és értem is. És én ezt egy kicsit sem bántam, mert mikor beindult a szülés, a kis monológjaim elértek valamit Tylernél, ugyanis visszatért a magabiztos, higgadt énje, amit annyira szeretek. Ott volt velem az utolsó pillanatig és tartotta bennem a lelket, amikor én azt éreztem, hogy nem bírom tovább és feladom. Ma már pedig...nyoma sincs a bizonytalanságra. A picik szeretete iránta naponta emlékezteti, hogy mennyire jó apa és én is igyekszem ezt minden adandó alkalommal a tudtára adni. Aminek az az eredménye, hogy néha azt érzem, hogy három gyerekem van a kettő helyett, de ettől csak még jobban szeretem.
- Úgy néz ki, hogy anya még mindig idegbajos néha - néz fel Tuckerre, mintha egy hároméves tudná, hogy mit jelent az idegbajos szó.
Közben az egyik hatalmas kezével a kisfiú lábát fogja, majd amint átnyújtja neki a csúcsdíszt, a felszabadult kezét a pici hátára simítja, hogy véletlenül se essen le.
- Az mit jelent? - kérdezi azonnal Tucker az édes kis hangján, ami mindig mosolyt csal az ajkaimra.
- Az idegbajos - indulok el feléjük, de a tekintetem alig tudom levenni a két gyermekünkről - az aggodalmas egy durvább szinonimája. Azt jelenti, hogy túl aggodalmas - lépek melléjük. - De attól messze vagyok, csak félek, hogy leesel - simogatom meg a lábát, majd visszanézek a nagyokat pislogó Rupira, aki erősen küzd az álmosság ellen.
Már vagy egy órája próbálom elaltatni, de azt sajnos határozottan kijelenthetem, hogy Rupi nem a legjobb alvó. Anno Tuckerrel nem volt ilyen jellegű gond, viszont a családunk legkisebb tagja bepótolja a bátyja helyett is az alváshiányt. Ami nekünk nem olyan vészes, mint másoknak. Sajnos a rémálmaink olykor még manapság is előjönnek, így már edzettek vagyunk. Amiért csak aggódom, hogy a kicsinek ne legyen baja ebből. De amilyen kis mozgékony és mosolygós baba, nem úgy tűnik, hogy bármilyen gondja lehet belőle.
- Mintha hagynám leesni - karol át Tyler az egyik karjával, amire azonnal felkapom a fejem.
- Vigyázz Tuckerre! - szólok rá és mindaz, amit elérek, hogy... Tyler pofátlanul kinevet.
Hihetetlen, hogy a szerelmem és a gyerekeim apja ilyen gátlás nélkül képes az arcomba nevetni, csakmert aggódom a gyerekek miatt.
- Mit is mondtál az idegbajosról? - kérdezi, s finom csókot lehel az ajkaimra.
- Megvagyok! - kiált fel Tucker vidáman, mielőtt válaszolhatnék Tylernek, amire a párom azonnal felkapja a fejét.
- Na, ügyes vagy, öcskös - kapja le a nyakából a fiunkat, aki kuncogva élvezi, hogy az apukája visszateszi a földre.
- Felkapcsoljuk a fényeket? - néz fel nagy szemeivel ránk.
Azokkal a nagy szemeivel, amikbe ahányszor belenézek, egyenesen Tylerrel találom szembe magam. Minden alkalommal, amikor csak tudom, felfedezem ezt és így mosoly szökik az ajkaimra. Annyira vegyes a két pici. Mind a kettőnk megtalálható bennük és én ezt egyszerűen imádom.
- Persze, máris - megy a kapcsolóhoz Tyler, én pedig leülök az egyik fotelbe. - Előbb ezeket felkapcsoljuk - indítja be a szobában és a fán lévő égőket -, aztán pedig ezt le - megy a lámpa kapcsolójához, s lekattintja azt.
Az egész szobára sötétség ül, csak a díszek világítják be, ami hatalmas mosolyt csal Tucker ajkaira. Sőt, még Rupi is elmosolyodik. Hiába mondja mindenki, hogy ennyi idős babák nem tudnak mosolyogni, Rupi igenis tud. Akkor is, ha mindenki más vitatkozik velem ezen. A kislányom különleges és a pici kora ellenére is képes egy mosolyra, nem csak grimaszol, ahogy azt mások állítják. És szerencsémre Tyler is egyetért velem ebben.
- Woah, de szép - csillan meg a kisfiú szeme, miközben hozzám rohan. - Neked is tetszik, anyu?
Egyszerűen imádom, hogy már a második karácsonyát éli meg, amire emlékezhet is, de még most is ennyire élvezi a díszítést, a fényeket és az egész karácsonyi érzést.
- Igen, csodálatos - húzom az ölembe, ügyelve, hogy Rupit ne nyomja össze. - Ügyesek vagytok apával - adok puszit a halántékára.
- Kérem ide a hercegnőmet - nyúl Rupiért Tyler, majd miután elvette, rám néz - és kérem, hogy a királynőm álljon fel.
Tuckert felemelve teszek eleget a kérésének, majd mosolyogva figyelem, ahogy Tyler leül a helyembe és belehúz az ölébe.
- Neked, hogy tetszik, picúr? - suttogja Tyler a kislányunknak, amire a kicsi heves kalimpálással reagál.
- Rupi első karácsonya - simogatom meg a kis pofiját, majd olvadozva figyelem, ahogy az aprócska kezével megfogja az egyik ujjam.
- Szerintem tetszik neki - kúszik hozzá közelebb Tucker az ölemben. - Nemsokára jön majd a Mikulás is - kezdi el mesélni a húgának. - Képzeld, nagy fehér szakálla van és piros ruhában jár. Mindig hoz ajándékot a jó gyerekeknek a listájukról. Mivel te még nem tudsz írni, ezért anyuékkal írtunk neked listát. Kértem neked egy nagy takarót, olyan nagyon puhát. Meg...meg egy plüss macit. Olyat, amilyen nekem is van. Amelyiket annyira szereted.
Miközben figyelem a két kis csemetét, a mellkasomban olyan melegség árad szét, hogy szerintem a szívem szó szerint elolvad. A fejem Tyler vállára hajtom és élvezem, ahogy Tucker folyamatosan beszél a kishúgának. Közben a szeméből és a hangjából árad a szeretet. Olyan szeretet, ami Tylerből is árad, amikor Alice-re néz, Benből, amikor Emilyre, vagy az én bátyámból, amikor velem van. Ez az a kapocs, amit a testvérek egymás iránt táplálnak. És mi mindent megteszünk Tylerrel, azért, hogy Rupi és Tucker jó testvérek legyenek.
- Remélem, hogy tetszik majd - folytatja a szövegelést a kisfiú. - Ha nem akkor pár év és kérhetsz majd magadnak valamit. Meg megengedem, hogy nekem is kérj, ahogy én kértem most neked. Na az majd igazi meglepetés lesz.
Mintha csak végszónak érezné ezt, Rupi hatalmasat ásít, s már a szemei sem nyílnak ki annyira.
- Imádni fogja azt, amit kértél neki - adok még egy puszit Tuckernek. - De most irány az ágy. Lefektetjük Rupit, aztán jobb lesz, ha te is alszol.
- Muszáj máris? - kapja rám a tekintetét, de Tyler előttem reagál.
- A Mikulás csak a jó gyerekeknek hoz ajándékot és csakis akkor, ha alszol. Máshogy nem tud meglepetést szerezni. Vagy azt szeretnéd, ha ide nem jönne?
Tucker azonnal megrázza a fejét, s amikor megszólal, újra bizonyítja, hogy mennyire szereti a húgát:
- Akkor Rupi nem kapná meg a takaróját - feleli, aztán beadja a derekát. - Megyek aludni, de megvárhatom, amíg Rupi elalszik?
Összenézek Tylerrel, hátha erre is van valami válasza, de csak mosolyogva megvonj a vállát.
- Azt hiszem, hogy ez belefér - teszi hozzá, mire Tucker vidáman ugrik fel az ölemből.
- Menjünk, hogy tudjon aludni Rupi - fogja meg a kezem, s elkezd kihúzni Tyler öléből - és, hogy a Mikulás ide is tudjon jönni.
Engedek neki és hagyom, hogy - kis rásegítéssel - kihúzzon Tyler öléből, aztán megfogva a párom kezét az én szabadommal, elindulunk felfelé. Tyler puszit nyom az arcomra, majd a fülemhez hajol:
- Boldog Karácsonyt, kincsem - suttogja, s a szívem most is akkorát dobban a becenévtől, mint anno, amikor beleszerettem.
- Boldog Karácsonyt - lopok tőle csókot, aztán a kislányunk arcára is nyomok egy puszit.
Ennél boldogabbat nem is nagyon tudnék elképzelni, azt hiszem.