"Csak" Barátok

1. rész

Meghan

Megálltam a ház előtt. Régebben mindig Ronnal mentem a suliba, csak ez megváltozott, amióta barátnője lett. Kicsit utáltam Sophiet, de amint megismertem kedves lánynak tűnt. Reméltem, hogy most az egyszer nem kell gyalogolnom sokat a suliig. Általában a barátnőjével ment az elmúlt napokban, engem meg sem keresett, hogy megmondja, ne várjam. Letörtem, de most végre elhatároztam, hogy megbeszélem vele a dolgokat. 

- Meghan! - kiáltotta valaki a hátam mögül. Egy vékony, lány hang ébresztett fel a gondolataimból. Megfordultam, jól tudtam, hogy Sophie áll előttem. 

- Igen? - kérdeztem, közben furcsán néztem rá. Nem tudtam eldönteni, vajon miért van itt, és miért nem Ronnal romantikázik a kocsiban az iskola felé menet. 

- Ron cica nem visz el. Utál téged - karba font kézzel, lesajnálóan nézett rám. Kikerekedett a szemem. Ez most igaz, vagy hazudik? Remegett a lábam, reménykedtem, hogy ez valami ártatlan poén, és hazugság. 

- Akkor mondja a szemembe, mert így nem hiszem el - fújtam ki a levegőt a számon. Sophie felnevetett, megcsóválta a fejét, majd láttam, hogy a háta mögül felbukkan Ron. Akárhogy is tagadtam, legbelül mindig is szerelmes voltam belé. Ezért lepett meg a "Ronald utál téged" helyzet, és ezért is féltem attól, hogy véglegesen elveszíthetem. 

- Nem viszlek el. Ilyen ribancokat soha - rázta meg a fejét a "legjobb barátom". Elképedtem. A szemem előtt homályosságba borult minden, később vettem észre, hogy a könnycseppek kibukkannak onnan. Nem számított, hogy nem mehetek vele. Engem a ribanc kifejezése tett érzékennyé. Sophienak igaza volt. Utált. Ezért nem hívott fel. Ezért nem keresett hetekig. Kár volt utána futni, és aggódni, mikor láthatom újra.

- Jó. Dögöljetek meg mindketten - mondtam szilárdan, de az arcom nem ezt mutatta: vízbe borult. - Sok boldogságot! 

Azzal faképnél hagytam mindkettőjüket, s sírva meredtem utánuk. Ketten élték a kis világukat, és engem szándékoztak kitaszítani belőle. Ronnak már nem számítottam semmit. Neki csak Sophie kellett, az a szőke hajú nagyseggű ribanc. Sóhajtottam, próbáltam pozitívan kezelni a dolgot. Ha Ron eltűnik az életemben, nekem még Ben ott fog maradni. Ugyan is, amikor Ront még nem ismertem, ezelőtt Ben számított a legtöbbet. Nem volt egy nagy Adonisz, de nem is volt annyira csúnya. A lényeg, hogy átlagosan nézett ki. Szerettem, mert szókimondó, őszinte volt, mindig megnevetetett. Amint Ronald a képbe jött, én osmány módra kizártam a körünkből. Ideje volt, hogy bocsánatot kérjek tőle, és őt nevezzem az igazinak. Szegényt vagy egy éve nem láttam! Most kicsit furcsállni fogja, ha beállítok hozzájuk. Sebaj, tisztáznom kell a dolgokat. Szemét vagyok, el kell ismernem. Ő segített mindig, ha nyűgöm volt, meghallgatott, és bármit félretett volna értem. Sok tanácsot adott minden témában kapcsolatban. Eljött az idő, hogy ezeket viszonozzam, és újra barátok legyünk. 

Úgy csillogott a szeme, mintha Szerencsére emlékeztem még, hol laktak, ezért becsengettem a házba. Benett nagy meglepődéssel nyitott ajtót, de aztán az arca dühösre változott, lenézőre, mint aki nem szívesen lát. 

- Mit akarsz? - A hangja a szívembe vésődött, és jól át is szúrta. Minden érzés, amit irántam érzett, ebbe a mondatba kovácsolódott, és én tisztán kihallottam a gyűlöletet, a csalódottságot. Miután meglátta a könnyel áztatta fejem, átváltott lágyabb stílusra. - Mit szeretnél, Meggie? Egy évig rám se néztél. 

- Rá is jöttem... - feleltem keserűséggel a számban. - Elhagyagoltalak, Benett. Nem volt szándékomban... Rettenetesen elszúrtam. Bocsánatot kell kérnem, mielőtt elveszítem ezt a kicsi reményt is... 

Ben sóhajtott. Felfedeztem egy kicsi aggodalmat is a szeme tükrében. 

- Mi történt, Meghan? Miért taszítottál el magadtól? - kérdezte fájdalmas arccal. - Ronald miatt féltékeny lettem. Összezuhantam, hogy végleg eltűnsz, és őt választod.