Az esti csendben monoton hangon kopogtak a laptop billentyűzetének gombjai. Egyedül ültem az ágyon a sötét szobában, beleveszve az aktuális fejezet utolsó gondolataiba. Jó ez így? Túl sok? Túl kevés? Rossz, ahogy van, esetleg pont így tökéletes? Talán alszom rá egyet, majd holnap kiderül...
Ha az ember könyvet ír, sosem tudja, hogy az, amit épp leírt, meddig marad olyan, amilyen elsőre volt. Talán már másnap átírom, talán soha nem változik már és a nyomtatott lapra is így kerül. Vagy esetleg az ötvenedik elolvasáskor jut eszembe egy még szebb kifejezés, és majd vállon veregetem magamat, hogy no lám, mennyivel jobban hangzik ez így.
De ki tudja, hogy valójában ki alakítja egy történet szálait? Írjuk a könyveket vagy csak elmeséljük? A mi elménkből származnak, vagy csak szavakba foglaljuk egy másik világ történéseit? Miért történik épp az, ami? Miért olyanok egyes karaktereink, mintha élnének? Hogyan finomítják a saját személyiségüket és alakulnak igazi önmagukká az orrunk előtt?
Mi van, ha azok, amiket ihletnek hívunk, valójában csak furcsa egybeesések? Azt hisszük, mi írjuk a történetet, de talán a mi szavaink csak arra kellenek, hogy megismertessük másokkal is. Lehet, hogy a tehetségünk függvénye csak az, ahogyan elmeséljük. Nem az, amit...
Néha, mikor valami rendkívüli dolog történik velünk, azt mondjuk, hogy „ez akár egy könyvbe is beleillene". Mi van, ha valóban bele is illett? Mi van, ha néhányan mi is szereplők vagyunk egy másik világ regényében? Tudnánk róla? Miért? A mi karaktereink tisztában vannak azzal a saját világukban, hogy mi vetettük papírra a gondolataikat? Sőt, az is lehetséges, hogy a saját regényem világában is létezem, de teljesen más névvel és élettel?
Talán vannak, akik tudtukon kívül kiválasztottak maguknak valakit. Egy írót, aki elmesélte a történetüket a saját világának. Hogy mennyire választottak jól, azt persze ebben az életben sosem fogják megtudni...
Hirtelen azt vettem észre, hogy percek óta csak az utolsó mondaton legeltetem a szemem, de már nem olvasom, csak bámulok előre a gondolataimat vizsgálgatva. Egyetlen tizedmásodpercre mintha megéreztem volna egy illatot, de mire ellenőriztem volna, hogy megbolondultam-e, már sehol sem volt. Viszont valami megváltozott. Mintha már nem lettem volna egyedül.
Mintha ült volna mellettem valaki. Hogy is szokták mondani?
„Jól csak a szívével lát az ember"?
– Te miért választottál engem? – kérdeztem hangtalanul, csupán gondolatként.
– Mert hasonlítunk.
Szinte láttam, ahogy mosolyog.
– Ez igaz – nyugtáztam. – De ez még nem elég indok.
– Reméltem, hogy szeretni fogsz. – vont vállat. – Mert ez elengedhetetlen ahhoz, hogy mindent végighallgass, amit elmondok – tette hozzá, mire kedvem lett volna felnevetni.
– Szeretlek is. Sőt, megígérem, hogy mindenki szeretni fog. Mert megérdemled.
– Úgy legyen – felelte szkeptikusan, ami inkább a személyiségéből fakadt, semmint abból, hogy nem bízik bennem.
– Azt hiszem, szükségem volt rád – vallottam be. – De mi van, ha nem tudom betartani az ígéretem? Mi van, ha minden csak még rosszabb lesz, miután leírom, amiket mesélsz?
– Ezt akár én is kérdezhettem volna – kuncogott.
– A nap huszonnégy órájából huszonötöt veled töltök, csoda, hogy átragad rám a gondolkodásod?
Halkan felkacagott.
– Szóval? Haragudni fogsz rám, ha így lesz?
– Úgy ismersz? – kérdezett vissza.
– Nem – ismertem be. – De volt már rá példa, hogy mást tettél, mint amire számítottam – tettem hozzá kissé csipkelődve.
– És megbántad, hogy hallgattál rám?
– Nem – ismételtem elvigyorodva, majd ránéztem...
Szinte vártam, hogy tényleg őt fogom majd látni, ahogy mellettem ül. Pedig valójában nem szólt hozzám senki. Lehet, hogy tényleg megőrültem. De ha ez az ára annak, hogy betartsam, amit ígértem neki, ennyi belefér.
Néha éveket töltünk azzal, hogy találjunk valamit vagy valakit az életben, ami örök. És talán néha, ha szerencsénk van, ő talál meg minket. Hiszen akármennyire is megfoghatatlan, a maga nemében pótolhatatlan is.
Köszönöm, hogy engem választottál.
Mindenki szeretni fog.
De ha nem, majd én szeretlek mindenki helyett is.
Örökre...
