Mi lenne ha...?

Ezüst lángok udvara - Nesta halála

Nesta csak azzal törődött, hogy megtöltse sajgó gyomrát. Csak azzal törődött, hogy a folyó előttük áttetszően tiszta volt, ő pedig teljesen kiszáradt. Lerogyott a füves partra, térdelve hajtotta bele az arcát. Döbbenetesen hideg volt, és Nesta levegő után kapkodva húzta ki a fejét, hogy aztán két tenyerével emelje ajkához a vizet újra meg újra. Csak nyelt és nyelt.
Amikor elhúzódott a folyótól, továbbra is zihálva az oldalára feküdt.
- Fél óra van - mondta a magas, lengő fűben ülő Cassian, miközben a kulacsából iszogatott. - Azt csinálsz közben, amit akarsz.
Nesta nem felelt. Még a bólintás is túl soknak tűnt.
Cassian kinyitotta a táskát, és odahajított Nestának egy kulacsot.
- Töltsd meg! Ha elájulsz, még a végén lezuhansz a hegyről és minden csontod összetöröd.
Nesta nem nézett rá. Nem engedte, hogy Cassian kiolvassa a szeméből az ott ülő szót. Helyes.
Cassian mégis megdermedt. A következő néhány szava már kedvesebb volt, és Nesta egytől egyig utálta őket.
- Pihend ki magad!
De Nesta tudta, hiába is akarna pihenni, a szemére úgy sem jönne álom, csak a fáradtság maradt, ami egyedüli mentsvárként szolgált a gondolatai ellen. A tekintete az előtte csorgadozó patak felé villant, az arcát nézte, ami most idegenként figyelte őt, nem ismert rá. Koszos volt, a szemei bűntudatról és fájdalomról árulkodtak, de mint ha a tükörképe életre kelt volna, megesküdött, hogy hallja ahogy hívja őt. Megváltást ígért, békét, és bár tudta jól semmiképp sem érdemelné meg a szíve áhítozott érte. Bárhol jobb lett volna most, mint a saját testében. A kelpie jutott eszébe, az ő történeteikbe szirénként emlegették őket, ahogy hangjukkal elcsábították a férfiakat és vízbe folytották mindegyiket. Neste egyre közelebb hajolt a vízhez, míg nem az orra hegyénél érezte a nedvességet, ezek után nem volt visszaút. A teste engedelmeskedett a gravitáció törvényeinek, Nesta nem ellenkezett ahogy a víz körül ölelte a testét. Nem akart élni, nem akart szembe nézni azokkal az emberekkel akik most gyűlölik őt. Cassian is gyülőli, tudta jól, hiszen ő is gyülőlte saját magát. Egy érintést érzett a kézfején, kinyitotta a szemét ahol az illír harcost vette észre. A maradék erejét összeszedve ellökte őt az ezüst lángjaival, nem akarta, hogy megmentse, azt akarta, hogy a folyó vigye el, a sodrása megnyugvást ígért, kétségbeesetten vágyott rá. Cassiant a lángok megállásra késztették, a szárnyait használva próbált közelebb úszni, de hiába. Apró buborékok szálltak felé, a lelkében érezte, hogy Nesta nem fog küzdeni, és ezek voltak az utolsó lélegzetvételei.

                                  ~~●~~

Feyre és Rhys a tóparti házban voltak, épp az ebédhez készülődtek mikor nagy robajt hallottak kintről. Rhysand azonnal felpattant, az arcát aggodalom és ijedtség szegélyezte ahogy elindult kifelé, nyomában a párjával. A konyhában tartozkodó Elain is kíváncsian dugta ki a fejét, de amit látott, az talán a legrosszabb rémálmára hasonlított. Az illír harcos karjaiban ott pihent a nővére, az arca sápadt volt, a ruhája második bőrként tapadt rá. De nem ez volt az ami annyira megrémisztette. Nestának nem emelkedett a mellkasa, a teste hamuszürke volt, és ha ez még nem lenne elég, Cassian arcán olyan mély fájdalom ült, hogy az embernek kétsége sem volt, mi is történhetett. Elain a szája elé kapta a kezét, úgy próbálta a zokogását megfékezni, Rhysand arcán döbbenet volt, Feyre volt az egyetlen aki zokogva sietett oda. Cassian megmerevedett, de azonnal megenyhült ahogy az úrnője előtte állt, a fejét lehajtotta, úgy érezte elbukott harcosként és barátként. Feyre keze remegett ahogy megérintette Nesta arcát, és csak jobban elfogta a zokogás ahogy bebizonyosodott amit már előre tudott. Nesta meghalt. Nesta megölte magát, mert nem bírta tovább azt a terhet amit a lelkének cipelnie kellett. Cassian válla rázkódott, Rhys arrébb húzta a párját, hogy a harcos bentebb tudjon lépkedni. Nesta teste ernyedten lógott a karjaiban, a pár órával ezelőtt sétáló nő emléke olyan távolinak tűnt és Cassian átkozta magát amiért még ő is büntette Nestát. Utálta magát, mindennél jobban, legszívesebben visszament volna az időben, hogy seggbe rúgja magát és megmenthesse a nőt. Nesta miatta lett öngyilkos. Miatta halt meg, és ezt soha nem fogja elfelejteni, ahogy az eddig megölt emberek arcát sem. Vér tapadt a kezéhez, a párja vére, a szerelme vére. A halálba kergette, ahelyett, hogy segített volna neki csak mégjobban bele rúgott. A nappaliba érve óvatosan fektette le a halott nőt a vörös bársony kanapéra. A legkevésbé sem érdekelte milyen drága az anyaga, hogy lehetetlen lesz kiszedni belőle a foltot amit a víz hagy maga után. A szeme előtt még mindig az lebegett, amit a folyóban látott. Nesta megakadályozta, hogy megmentse, és hiába küzdött az árral és a lángokkal, amiket Nesta az erejének hála idézett meg, ez örökké kísérteni fogja. Lerogyott mellé, megfogta a kezét és a fejét ráhajtotta, mint amikor Nesta rosszat álmodott, és csak Rhysand tudta annyira megnyugtatni őt, hogy hozzá lehessen érni utána. Hideg volt, természetellenesen hideg, a bőrkeményedései még így is megmaradtak. Cassiannak eszébe jutottak az edzések, ahol Nestán látta a fejlődést, hogy barátokra talál és igyekszik felvenni a harcot a démonaival. Most mégis visszaesett, de olyan mélyre, hogy onnan nem tudta visszahozni.
Fogalma sem volt arról, mennyi idő telhetett el amíg Nesta kezén nyugtatta a fejét, egy érintés rángatta ki a súlyos emlékekből. Azonnal lerázta magáról, mint ha undorodott volna attól ami nem a halott párjától származik.
- Testvér - hallotta Azriel hangját, szomorúság és mély részvét vegyült bele. Cassiant a hányinger kerülgette ettől a hangtól, érezte Mor illatát, Amrent, Variant, Gwynethet és Emeriet. Mindenki ott volt, mindenki aki ismerte Nesta Archeront.