hope?

1.

Olyan üresnek érzem magam. Azóta az incidens óta ami körülbelül másfél éve történt. Egykor boldog voltam, de az érzelmeim egyre jobban kezdenek elhalványodni. Nincs minden veszve ugyanis a düh, a szomorúság és a féltékenység még velem maradt. Ők sosem hagynak cserben, igazából csak ők vannak nekem.

Az egész 15 évem alatt csak
egy embert szerettem igazán, a családomon kívül. Nos, az az egy ember rendesen átbaszott, de nem kell emiatt sajnálni engem, ugyanis bosszút álltam...mindig bosszút állok, ugyanis nem tudnám elfogadni, hogyha nem győzedelmeskednék egy olyan ember felett aki egyszer megbántott.
Na dehát, a lényeg az, hogy szeretnék újra boldog lenni, és elszeretném távolítani azt a maradék szemetet ami megakadályoz ebben.
Bennem van a vágy hogy meg tegyek egy-két dolgot. Nem, nem az öngyilkosságról beszélek. Az szóba se jöhet, mivel a papíron depressziós vagyok nem pedig meggondolatlan, se kétségbeesett.
Nem magamat szeretném megölni, hanem azokat akik miatt hónapokig sírtam. Azokat akik elűzték a boldogságom.

°
Hétfő reggel van, iskolába kell menjek. Nem is lenne ez olyan bosszantó, ha nem lenne az a lány az osztályomban. Ok nélkül utál aminek hangot is ad, de úgyhiszem hamarosan nem lesz erre alkalma.
Elindultam a suliba, 7 órányi szenvedés, mint például matek, irodalom, tesi órák után már haza is lehetett menni.
Nem nagy cucc, otthon csak unalom vár rám, éppen ezért arra gondoltam, hogy ma nem megyek haza.
De még is hova mehetnék? - Nem volt semmilyen opcióm, ígyhát elmentem egy parkba. Egészen szép volt. Bár a körülöttem lévő virágok se tudtak igazi mosolyt csalni az arcomra.

Órákig csak ültem egy padon a telefonba mélyedve. Ezt csak az zavarta meg, mikor realizáltam hogy kezdődik a naplemente. Elkezdtem csodálni, mivel egészen gyönyörű volt. Kicsit hasonlított a bennem lévő dolgokhoz. Az egykor fényesen ragyogó nap, egyre lejjebb süllyed...egyre inkább csak halványodik aztán egyszer csak bumm, hirtelen sötétség, s mikor a nap újra felkel és ragyog egy kis idejik, utána újra sötétség.
Véget ért a naplemente, egész sötét lett. Csak a parkban égő lámpák világították be jelenleg az életem.

Hallottam valamit, azt hittem csak a bennem lévő fájdalom készül a felszínre törni, de nem. Nem én sírtam, hanem valaki más. Körül néztem még mindig a padon ülve, de nem láttam senkit. A sírás viszont nem akart abba maradni, ígyhát felálltam és elindultam a hang írányába, hiszen úgy is csak unatkoznék ott a padon.
Egy lámpa nem világított, ki volt égve. Körülötte sötétség volt, olyan hívogatónak és biztonságosnak tűnik számomra a sötétség amitől egykor még úgy féltem.
Kis idő múlva megtaláltam a hang forrását, a hangét ami oly keserves és fájdalommal teli volt. A kiégett lámpa aljában volt valaki, csak ott ült a földön. Oda szerettem volna menni hozzá megkérdezni, hogy esetleg segíthetek e, de mivan akkor, hogyha bajom esne. Mivel sötét volt nem láttam ki az, ezért megvilágítottam a telefonom vakujával.

Egy fiú az, egykorú lehet velem. Az arcán fekete orvosi maszk, a kezébe pedig egy kés, aminek a pengéjével a csuklóját akarta bántani.
A telefonomból áradó, őt megvilágító fény se zavarta.
Két sebett már hagyott az alkarján, ekkor eszméltem rá, hogy hiába ismeretlen számomra, akkor is meg kell, hogy mentsen őt... meg menteni saját magától.

Hékás, bármilyen rosszul is érzed magad, az amit tenni készülsz az nem megoldás!
-kiáltottam oda neki, majd közelebb futottam hozzá és kivettem a kezéből a kiskést.

A fiú abba hagyta a sírást, s még mindig könnyes szemeivel lassan rámnézett.

Mit csinálsz te idióta?!
-kiabált rám.

De hangjában és tekintetében nem volt düh. Sokkal inkább kétségbeesés és köszönet.
Azok a szemek amikkel engem nézett.... számomra olyan volt mint egy tükör.
Lehajoltam a fiúhoz és gyengéden magamhoz öleltem. Azthittem el fog lökni magától, de helyette jobban magához szorított.

Csöndben szétváltunk az ölelésből, s megláttam, hogy a fiú véletlen összevérezte a ruhám. Nem volt gond, inkább rögtön levettem a pulcsim ami viszonag vékony volt, és azzal körbetekertem a megsebbzett kezét, ezzel elállítva a vérzést.

Még mindig csak ott ültünk a földön a sötétben. Nyugtató volt.

Hogy hívnak?
-kérdezte tőlem.

A nevem y/n.
-feleltem.

Az én nevem Jason. 17 éves vagyok...
-mondta a srác.

Nem lenne szép, ilyen fiatalon meghalnod, úgy gondolom.
-mondtam semleges hangnemben.

Gondolod..? Nem ismersz, miért mentettél meg?
-kérdezte.

Mert úgylátom, hogy ugyan olyan vagy mint én. De ha nem örülsz annak, hogy segítettem akkor magadra hagylak, s azt csinálsz amit akarsz.
-e mondat után felálltam mellőle, messzire eldobtam a kést és elindultam.

Már közel voltam a padhoz amin ezelőtt űltem, amikor hallottam, hogy valaki gyors és hangos léptekkel közelít felém. Nagyon reménykedtem benne, hogy ne egy ember rabló legyen. Nem néztem hátra, csak sétáltam tovább. Amikor leültem a padra, csak akkor láttam meg, hogy Jason futott utánam. Mikor utól ért leült mellém...a helyre amit megvilágított a lámpa.

A fiúnak fekete haja volt, s zöld szeme ami oly lágyan csillogott.

Én 15 éves vagyok.
-törtem meg a csendet.

Fiatal vagy és egyedül kóborolsz este a parkban. Sőtt még egy idegenen is segítettél. Talán igazad volt mikor azt mondtad hogy ugyan olyanok vagyunk.
-mondta Jason.

Van hova menned?
-kérdeztem tőle.

Megszöktem otthonról, nem szeretnék oda vissza menni. Nem tudom hogy neked van e hova vissza menned, de őszintén a társaságodban szeretnék maradni.
-felelte Jason.

Én őszintén azt terveztem, hogy az estét a parkban töltöm, és holnap suli után haza megyek. De végülis otthon csak folytatódna ugyan úgy a mindennapi sírás és unalom. Plusz úgy gondolom Jasonnel megértenénk egymást mivel ő is eléggé úgy tűnik, hog, depressziós. Ő biztos nem jönne azzal, hogy "ez csak figyelem hiány" meg, hogy "kamu depressziós picsa".

-Így hát ezt feleltem
Én se igazán szeretnék haza menni többet. Ez így tényleg elég random, de együtt ki tudnánk találni valamit, hogy ez után most mi lesz.

Jason levette a fekete orvosi maszkját és láttam, hogy a hír hallatán boldogan elmosolyodik.

Órákon át beszélgettünk, egészen reggelig. Jól kijöttünk egymással, megértjük egymást, nem pedig elítéljük.
Jason nem ment iskolába, én se mehettem, mert végülis megszöktünk otthonról, szóval nehogy már a suliba kapjanak el minket.

Jasonnel a hosszú beszélgetésünk során kiderült, hogy anyagilag se állunk rosszul. Mivel ő eddig az apjával élt kettesben, és az apja reggeltől késő estig dolgozik, ezert be tudunk osonni a házba és elvihetjük az apja pénzét.

El is indultunk a bevetésre. Fél óra alatt odaértünk, és bűntudat nélkül vittünk el egy csomó pénzt, ugyanis Jason apja gazdag volt, de emellett nagyon szívtelen is. Nem bánt jól a fiával. Ebből látszik hogy a pénz nem boldogít, és szeretetet se lehet belőle venni.

Mivel lett pénzünk, ezért bementünk a gyógyszer tárba. Ott vettünk fertőtlenítőt és olyan anyagot amivé be tudjuk rendesen kötözni Jason karját. Jártunk még egy kisboltban is, ahol vettünk pár szendvicset és inni valót.

Vissza mentünk a parkba, ahol megreggeliztünk, s elláttam Jason sebeit.

Köszönöm, hogy megakadályoztad, hogy mélyebbre vágjak.
-Mondta Jason öszinteséggel a hangjában.