2020 Májusának vége volt, mikor megcsörrent a vonalas telefon a földszinten, miközben az emeleten takarítottam. A régi irodától kerestek engem, a vonalban az egyik néhai munkatársam, Eoin O'Callaghan beszélt aki, még, csak a harmincas éveiben járt, mikor nyugdíjba mentünk mind a ketten, a férjemmel. Addigra, már ő lett az egyik legbefolyásosabb ember, az egész lapnál. Öröm volt olvasni a cikkeit, amin keresztül megfigyeltem, miként nőtt fel és miként változott. Hogyan aszisztált a kilencvenes évek végén a mi cikkeinkhez, aztán most sok évnyi szaktudás és tapasztalattal szó szerint véve, mint elismert alkotó, írt. Eoin, gyakorlatilag meg sem engedtek, hogy érdeklődjek arról, hogyan érzi magát. Céltudatosan, egyből a tárgyra szeretett volna térni. "Szükség van egy cikkre" Mondogatta. Ráadsul nem is akármilyenre. Az én cikkem kellett az irdonának, majdem tíz nyugdíjas év után. Először vonakodtam az ajánlattól, hiszen, berozsdásodott az alkotógépezetem és amiket az elmúlt időkben írtam, egy-két perc alatt megemészethő, bugyuta estimesék az unokáimnak, így elhatárolódtam a hivatalos hangnemtől. Megpróbáltam udvariasan elutasítani Eoin ajánlatát, viszont erősködni kezdett, hogy, még be se fejezte, amit elkezdett mondani. Régen egy nemzeti öntudatot és szólásszabadságot képviselő lap voltunk, viszont a 21. századra kikopott belőle, az erősseg, egyenességet és legyőzhetetlenséget sugalló hangvétel és, csak a történelem maradt számunkra, illetve a politika. Eoin elmesélte, hogy elolvasta az első cikkeimet, amiket 1972 és 1973 között írtam, akkor, amikor egyedül jöttem egy idegen nagy városba, terhesen, magamra maradván, hisz a férjem Long Kesh-ben volt börtönben, a társaságunkkal együtt. A laphoz először az egyik fogalmazásomat küldtem be, melyben leírtam, hogy milyen volt testközelből látni, ahogy napról-napra, akikkel együtt éltem, elvesztik a szabadságukat, csak, azért, mert azt akarták, hogy az ő földjük ne más kezén legyen. Ez valamikor, '72 őszén került nyilvánosságra, rövidesen azután, hogy beküldtem. Egy másik írás után, pedig egyből állást kaptam és több, mint negyven évig írtam, ugyan annál a lapnál. Eoin egy olyan cikket kért tőlem, amiben a teljes történetet elmesélem, az emlékeim alapján. Ezt egy rendezvényen fel is szerette volna olvastatni velem. Tetszett az ötlet, viszont álszerénységből, felajánlottam, hogy a férjem jobbat tudna, hiszen ő több évig volt börtönben Északon, sőt, ő az egyik leghírhedtebb szabaság harcos vidéken látta meg a napvilágot, Armagh Megyében, de ezt Eoin elutasította. Szerinte ő, csak a politikáról írt és nem az emberi oldalt nézte, hanem még a lényegtelent is elemezte és mások szavait csavargatta, neki, pedig egy megfogható, emberi érzésekkel teli történet kellett, amit egy átlag polgár is megért, nem, csak az öltönyös intellektuálisok, akik a mi újságaink felett veszekedtek, ha a férjemet túlságosan is elragadták az indulatok írás közben.
Ígyhát beleegyeztem ebbe a nehéz projektmunkába, amibe több évet kellett belesűrítenem, így az elkövetkező egy heteket, azzal töltöttem, hogy felevenítettem Belfast-ot, a '70-es évek legelején és régi ismerősöket keresgettem fel, ide-oda utazgattam és telefonáltam.
