A szívem majdnem kiesett a helyéről, levegőt is nehezen vettem, nem tudom hogy a fű hatásától vagy a személytől aki mellettem ül. Rám néz és igéz a tekintetével, nem tudom mit akar, egyre jobban párásodik a kocsi ablak, és látom ahogy a keze elindul a combom irányába, először csak rárakja és néz. Megijedek egy pillanatra és úgy érzem a szívem dobogását kívülről is hallani, elkezd fel és le simogatni, annyira jól csinálja még ezt is, érzem hogy nem kéne, de pokolian kívánom. Annyira zavarba vagyok nem tudom mit csináljak, levagyok fagyva.
-Milyen kis félénk vagy..-mondja suttogva miközben már a tarkómat fogja és húz magához, simogatja a nyakam és kérdezget, milyen. Ha arra tudnék is válaszolni, keze már feljebb jár a lábamon egyre feljebb, egyszerűen nem nem bírom ezt, kikészít hogy tudom nem helyes de még is úgy kívánom, mondtam is neki hogy nem helyes de ekkora oda húz magához és meg csókol, de nyelvét nem használja, olyan puha és jó, ilyen ez az érzés amiről már annyit halottam, felperzselő és izgató. Keze már minden részét be barangolta a combomnak, az én kezemet is oda húzta magához , nem mertem, csak a combjára rakni a kezem és bele markoltam, kapaszkodtam belé, félek, hogy a gátlásom most elronthat valami gyönyörű emléket... Annyira megtenném.. Érzem, hogy mind ketten teljesen eufóriába vagyunk, de végül bekövetkezett, nem történt semmi. Rám mosolyog és elbúcsúzunk, egymásra nézünk, és elindulunk különböző irányokba. Ahogy a házba érek, szívemhez kapok és próbálom felfogni, hogy ez tényleg megtörtént vagy csak álmodtam. Annyira találkoznék vele még egyszer, kínzó fájdalom, hogy ennyit adhatunk csak egymásnak. Lehet nem beszélünk már többet, lehet az a helyes..
