A sötétség marad

1983

Borús volt az égbolt, amikor végre kiszálltam a kocsimból. Ahogy végignéztem a tájon, érdekes módon az volt a legelső gondolatom, hogy mire ide visszajutok, az autóm vagy nem lesz itt, vagy pedig használhatatlan állapotba kerül. Biciklivel, vagy leginkább gyalog kellett volna idejönnöm. Úgy, mint régen. Mikor is voltam itt legutoljára? Tíz vagy tizenöt éve? Nagyon homályosak voltak az emlékeim, alig tudtam felidézni bármit is abból, ami engem annak idején idekötött.

Szemerkélni kezdett az eső. Az esernyőmet természetesen a kocsim hátsó ülésén hagytam. A lakótelep szinte teljes egészében feketébe öltözött. Csak néhány ablakban láttam szemerkélő fényt, talán valahol gyertya éghetett, hiszen a világítást már nagyon régen lekapcsolták, a villanypóznák is teljesen tönkrementek. Voltak köztük olyanok is, amit elzüllött huligánok romboltak szét.

Régen rengeteg ember élt itt, hemzsegett a park a lakóktól, zajlott az élet. Most meg már csak az üvöltő csend és a kietlenség dominált.

Fojtogató érzés kerített a hatalmába. Mintha valami különös erő egyre inkább a feketeségbe akart volna taszítani. A tízemeletes lakótömbök úgy öleltek körbe, mint egy börtön, amiből sosem lehet szabadulni. Nappal volt ugyan, délután két óra körül lehetett, de itt mintha az örökös éjszaka uralkodott volna.

Ahogy elhaladtam az első panel mellett, fejbe vágott egy réges-régi emlék. Vidám gyerekek kacaja visszhangzott, ahogy kergettek egy pöttyös labdát, páran ugróköteleztek, voltak, akik fogócskáztak, majd bújócskáztak. Itt nem volt nehéz.

Mintha csak tegnap történt volna. Megelevenedett előttem egy világoszöld ruhácskába öltözött kislány, akinek két copfba kötött haja leért egészen a derekáig. Volt itt egy játszótér is, tele mindenféle színes csúszdával, hintával és mászókával, de most már csak a repedezett beton várt itt helyette, amelyet lassacskán kezdett visszafoglalni a természet. A kosárlabdapályát benőtte a fű, a hatalmas fák, amelyek árnyékot szolgáltattak is eltűntek. Rozsdás vasdarabok hevertek körülöttem szerteszét. Piszok, mocsok és szemét lepte el az egykor zöld parkot.

Minden eltűnt, ami valaha is számított. Ami egykor örömöt okozott.

A második panel járdájánál könnybe lábadtak a szemeim. Mivel szorosan egymás mellé építették a lakótömböket, pici, sötét, keskeny kis utcák voltak közöttük. Itt történt az első csókom egy Alekszej nevű, szőkésbarna hajú fiúval. Elmondhatatlanul szerettem őt, de sajnos már évek óta a föld alatt pihent. Pedig milyen fiatal volt, a harmincat se töltötte még be. Állítólag öngyilkos lett, de én ezt soha nem akartam elhinni, sem pedig elfogadni.

A nővérem ugyanitt veszítette el a szüzességét és vele együtt a lelkét is.

Különféle graffitik díszítették és egyben csúfították el a falakat. Az az aprócska rajz, amit még én készítettem, már nem volt meg. Eltakarta egy különös szimbólum, amely halálfejekből állt. Abban a pillanatban, hogy elértem az ötös számú tömbhöz, a szívem görcsbe rándult. Most már megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim, de tudtam, hogy már nem gyengülhetek el.

Gyenge ugyan nem voltam, gyávább viszont annál inkább. Ez a kései látogatás is ennek az ékes bizonyítéka. Az emlékek úgy törtek fel bennem, mint a forró láva a régóta szunnyadó vulkánból.

Az ablakok többsége be volt törve, a bejárati ajtóról nem is beszélve, szinte csak a szentlélek tartotta. Rengeteg borzalom és szörnyűség történt itt akkoriban, mégis itt nőttem fel. Ide köthető szinte minden, ami azzá formált, aki most vagyok.

Elviselhetetlen sötétség honolt a lépcsőházban, azonban, ha vak is lettem volna, pontosan tudtam, hová kell mennem. A nyolcadik emeleten laktunk, ötszázharmincötös lakás. Nagyon sokszor előfordult, hogy elromlott a lift, ilyenkor mindig gyalogolnunk kellett. Alaposan lógott a nyelvem minden egyes alkalommal, amikor végre sikerült felérnem. Ez most sem volt másképp. Van, ami sohasem változik, van, ami sohasem múlik el, és vannak olyan sebek, amelyek sohasem gyógyulnak be.

Rutinszerűen nyúltam a csengőnk után, ugyanis akkoriban nagyon szeleburdi voltam, mindig otthon hagytam a kulcsaimat. Szegény anyám sokszor haragudott rám emiatt, de már bőven felnőtt voltam, amikor sikerült elhagynom ezt a rossz szokást. Ő is már évekkel ezelőtt nyugovóra tért a fagyos föld alá. Milyen különös, hogy immár évekről beszélünk, mégis olyan, mintha mindössze percek teltek volna el.

Kétségbeesetten nyomogattam a csengőt, de az néma maradt. A szívem mélyén tudtam, hogy senki nem fog többé ajtót nyitni. A légzésem felgyorsult, ahogy a kilincs felé nyúltam. Valami azt súgta, hogy meneküljek innen minél messzebbre, hagyjam hátra a múltat, zárjam el örökre ezeket az emlékeket, és soha ne is ássam elő újra őket. De én erre képtelen voltam. Úgy éreztem, ha most nem megyek be a régi lakásunkba, ahol évekkel ezelőtt emberi formát öltöttem, akkor a szívemben tátongó kongó üresség soha nem fog megszűnni.

Odabent csak a csupasz falak fogadtak. A tapintásuk jéghideg volt, pont úgy, mint akkor, amikor Alekszej eltávozott az élők sorából. Annyi volt csak a különbség, hogy akkor havazott.

„Menekülj innen, Svetlana. Soha ne gyere ide vissza. Soha."

Fogalmam sem volt arról, hogy mi fog itt fogadni. Igazából nem számítottam semmire. Viszont ez a kínzó félhomály és az üres szobák adta szorongás kibírhatatlannak bizonyult. Hát, nem csak szóbeszéd volt az, hogy apám mindent megsemmisített. Az ablakok helyén lévő hatalmas lyukakon hideg szél fújdogált be az egykori szobámba. Apám még a virágos tapétámat is az utolsó négyzetcentiméterig leszaggatta. A padlón törött tükör- és ablaküveg darabok hevertek. Tényleg nem maradt itt semmi belőlem. Összetört szívem darabkáit Alekszej magával vitte a sírba.

Egyre jobban erősödött bennem az az érzés, hogy el kell innen mennem minél messzebbre. Alekszejnek igaza volt. Soha nem szabadott volna ide visszajönnöm.

Teljesen néptelen volt minden. A lakótelep mellett húzódó főúton csak elvétve haladt el egy-egy autó. Az emberek messzire elkerülték ezt a helyet. A lépcsőket törmelék, papírdarabok, régi újságok, csempe és fadarabok borították be. A falakat vérfoltok színezték vörösre.

Itt nagyon ritkán sütött a nap.

Mélyet szippantottam a hűvös levegőből, ahogy elindultam visszafelé. Igazam lett. A kocsimnak híre hamva sem volt. Tényleg gyalog kellett volna jönnöm. Ismét bebizonyosodott a számomra, hogy ebből a tömlöcből nem lesz könnyű szabadulni. De a kulcs itt lógott a nyakamban.

Mintha elsuhant volna mellettem egy árnyék.

Alekszej...