Fagyi

Az utolsó tanítási napon a végzősök meg voltak őrülve a szomszéd kisváros gimnáziumában. Voltak, akik egymástól könnyes búcsút vettek, akik még utoljára meg akarták szívatni egymást, vagy éppen a tanárokat. Voltak tanárok, akik egészen elérzékenyültek, hogy az évfolyamunk elmegy, kész felnőttek lettünk, és voltak, akiket csak egy hajszál választotta el attól, hogy ne jártak volna el egy örömtáncot. Az utolsó óra után Charlie, a legjobb és egyetlen barátnőm, elkiáltotta magát, hogy július 15-én buli van náluk, Myrtle Beach-en, a szülei két napra nem lesznek itthon. Erre mindenki bezsongott, elkérték Charlie számát, megkérdezték tőle, hol lakik, mikorra kell érkezni, és profin beosztottuk, hogy ki mit fog vinni – az évfolyam egyik fele az italokat hozza, a másik fele pedig a nasikat. A nyári szünettől és a szabadságtól elvakítva futottuk ki gimnázium kapuján, ahol az életünkből éveket pocsékoltunk el keményen dolgozva.

Amióta megszabadultunk a gimitől, már eltelt majdnem egy egész hónap.

Kezdem ott, hogy Chalrie-val kijöttem már reggel a partra kicsit lazulni. Hoztunk szendvicseket, és miután megettük őket, bementünk az óceánba úszni. Közben beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Egy helyre vettek fel minket egyetemre, mégpedig New York egyik vendéglátással foglalkozó intézményébe. Kiöntöttük egymásnak az egyetemtől való félelmünket. Azzal nyugtattuk a másikat, hogy nem fogjuk otthagyni a bajban egymást; túl fogjuk élni ezt az öt évet. Charlie megy csak kollégiumba, én az apukámnál fogok lakni. Miután a szüleim elváltak, apukám New York-ba költözött. Egy éve mentek szét a szüleim, és ezzel rendesen felkavarták az eddigi életemet. Mivel apukámmal mindig is szoros kapcsolatot ápoltam, ezért igényt tartottam arra, hogy egy hónapban egy majdnem teljes hétvégét nála tölthessek. Ezt úgy kell elképzelni, hogy péntek délután egyből a reptérre megyek, fel a gépre, New York-ban le a gépről, majd apához, és ugyan ez hazafelé, csak akkor vasárnap indulok. Nehéz lesz itthagyni a tengerpartot, az eddigi életemet. Miután már kellőképpen eleget fürödtünk, kifeküdtünk a törülközőinkre napozni. Magamra vettem a rövidnadrágomat, a pólómat, és elmentem a fagyizóba venni valami innivalót, ha már sikeresen otthon hagytam a kulacsomat. Beálltam a sorba, kiszolgálták az előttem álló vevőt.

Amióta beálltam a sorba, eltelt három perc.

A következő pillanatban egy kanál fémes hanggal koccan a fagyizó hajópadlóján, a fehér pólómon karamell, vanília- és csokifagyi terül szét hűsítően. A felsőm cuppog az édességtől, átázik, és még jó, hogy egy bikini van alatta, mert legalább az nem lesz csupa ragacs. Felhúzott szemöldökkel, résnyire nyitott ajkakkal, elakadt lélegzettel hátrálok néhány lépést. Valaki nekem jött, és a fagyija teljesen beborítja a pólómat. A tekintetem a folt és aközött cikázik, aki nekem jött. Kezdek remegni az idegességtől, a szívem hevesen ver, és még jó, hogy van annyi önkontrollom, ami elég arra, hogy el ne kezdjek káromkodni, és kedvesebbnél kedvesebb áldásokat mondjak az illető édesanyjának. Egyhelyben kezdek el toporogni. Kiállunk a sorból, hogy ne tartsuk fel a többi vásárlót. A srác idegesen markolássza a pohár szárát, és az ajkát harapdálja pánikában. Egy zsebkendőt kivesz a farzsebéből, felém nyújtja, de egyből riadót fújok magamban, megrázom a fejemet, hátrálok néhány lépést.

– Bocsánatot kérek! – esedezik. A zsepit visszateszi a zsebébe, üres kezével a bárpulton lévő szalvéta-adagolóhoz nyúl, kihúz belőle néhány darabot, és gondolván, hogy ezt hátha elfogadnom, ezt is elém nyújtja. Mivel már ezt kiszedte, nem utasíthatom vissza. Elveszem tőle a szalvétákat, és fintorogva törlöm le magamról a fagylaltot. Két ujjam közé csippentve fogom a papírt.

– Bárkivel előfordul – motyogom.

Beledobom a kukába a törlőkendőt, és az ujjaimat kezdem el tördelni.