Fagyi

Lost Highway

Abigail háton veregeti Douglast.

- Ezt nem is tudtad volna jobban megcsinálni, Doug! - mondja ironikusan. Mr. Baymon egy gúnyos mosollyal néz rá a húgára.

- Különleges pofára esés - ért egyet Miles. Douglas a hajába túr. Tudom azt Milesról, hogy ezt azért csinálja, hogy éreztesse Douglasszal azt, hogy ezt most elrontotta.

- Leszállnátok rólam? - kérdezi idegesen Douglas, miközben a karjával nekiáll hadonászni. - Igen, elrontottam. Igen, át kellett volna gondolnom azt, hogy mit mondok. Igen, ellentmondtam saját magamnak. Igen, egy ritka nagy seggfej vagyok, nem kell rá emlékeztetni, köszönöm szépen! - akad ki, miközben a táskája pántját markolássza. Beleharapok az alsó ajkamba, leszögezem a tekintetemet, hogy még véletlenül se lássák azt, hogy ezt a kiborulást viccesnek találom. Ha ezeket tudja, akkor miért nem cselekedett úgy, hogy ne ilyen következményeket vonjon ezekkel maga után? Charlie Douglas elé lép. Összeráncolja a homlokát, lábujjhegyre áll, és a mutatóujját fenyegetően a fiú orra elé emeli.

- Ha bántani mered Zalie-t, akkor ígérem, hogy már csak keresztapa lehetsz - áll neki fenyegetőzni Charlie. Leereszkedik a talpára, sarkon fordul, és barna haját sértődötten átdobja a válla felet.

- Lehiggadnátok? Alszotok rá egyet, és minden boldog lesz, újra leszáll a rózsaszín köd, és nem estek neki a másik torkának. Mi lenne, ha most félretennétek azt, hogy ki mit mondott? - mondja Abigail. Az biztos, hogy ő sokkal diplomatikusabb, mint a testvére. Douglas összeráncolja a homlokát.

- Milyen rózsaszín ködre gondolsz te?

Abigail megforgatja a szemét és rácsap a combjára.

- Lerí rólatok, hogy tetszik nektek a másik!

Douglasszal egyszerre egymásra nézünk, elkapjuk a tekintetünket, és mindketten a járdát kezdjük el bámulni. Furcsa az, hogy az emberek előbb veszik észre azt, hogy tetszik neked valaki, mint te magad. A fülem mögé tűrök egy tincset, veszek egy mély levegőt, és felnézek. Miles idegesen felnevet, majd összecsapja a tenyerét.

- Amondó vagyok, hogy menjünk le a partra - töri meg a kínos csendet Richards. Charlie egyetértően bólint, odamegy a barátjához, és karon ragadja. Elindulnak a Jeep felé. A barátnőm hátranéz hozzánk.

- Abigail, jössz? - kérdezi a fiatalabbik Baymontól, aki erre bólint, és odafut hozzájuk. Széttárt karokkal és felvont szemöldökkel nézek rá Charlie-ra.

- Engem nem is hívsz? - méltatlankodok, amire válaszul csak egy sokat sejtető kacsintást kapok. Szóval azt akarja, hogy béküljek ki Mr. Baymonnal. Jaj, de rafinált valaki! Beletúrok a hajamba, és felsóhajtok. A csípőmre teszem a kezemet. Douglasra pillantok, majd elveszem róla a tekintetemet. Kíváncsi vagyok, hogy neki leesett-e az, hogy minket miért nem hívtak magukkal. Mármint biztosan tudja, hogy miért, hiszen nem hülye. De sokszor képtelenség azt megfejteni, hogy csak a tekintetünkkel hogyan kommunikálunk Charlie-val. Tíz éve vagyunk barátnők, és már úgy ismerjük a másikat, mint a saját tenyerünket.

Felém közelít. Magabiztosan felszegem az államat. Olyan közel állunk egymáshoz, mint tegnap kora este a tengerparton. Felnézek rá, bele a tengerkék szemébe. Az arca rezzenéstelen; inkább ez tesz idegessé. A gyomrom görcsbe rándul, a hátamat leveri a víz, és mintha már nem is harminc fokos lenne a levegő, hanem legalább negyven.

- Sajnálom - suttogja. Szívesen visszaszólnék neki, hogy a bocsánat kérésével kitörölheti a bájos kis fenekét, de egyszerűen nem visz rá semmilyen beszólásra se a lélek.

- Jobb is így - mondom. - Nem szabadna együtt lennünk. Ha elmész, akkor fájdalmas lenne a búcsú - adom elő a véleményemet. Még közelebb lép hozzám. - Ha az is kiderül, hogy csak egy gyors kalandra kellek, akkor itt fogok összerogyni a tér kellős közepén, és itt fogok bőgni, miközben azt fogom kiabálni, hogy Douglas Baymon, a valaha volt legnagyobb hülye az érzéseimmel játszik - mondom hisztérikusan. Annyira közel lép hozzám, hogy már összesimul a mellkasunk. Megfogja a kezemet, de erőszakosan kitépem a gyengéd fogásából.