Az ismeretlenbe

Képszakadás.

Gépek egyenletes, halk – néhol hangos – morajlása tölti ki a szoba csendjét. Semmi más nem zavarja ezt az idillt, mely már lassan kilencvenegy napja zavartalanul lepi el a kórtermet. Néha egy- egy lélek belép e szobába, hogy nézze a változást. A változás azonban nem érkezik. A csoda, melynek reménye már haldoklik, nem jön.

Olykor- olykor benéznek ebbe a szobába a helység előtti folyosóról a kíváncsi lelkek. Nekik az arcukon sajnálat jelenik meg, amint látják a szoba csendéletét. Pedig ha tudnák, hogy valójában mi is történik ott bent, talán már megtörtént, akkor megértenék.

Megértenék a miérteket. Hogy ez a helyzet, valakinek jó. Valakinek boldogságot jelent. Mert ő, az a valaki, aki ebben a szobában lélegzik, hisz nem él, élni más, mint létezni. Ő ezt akarta.

*

Nem hallasz mást, csak gépek sípolását, s a lélegeztető ki-be pumpáló hangját. Tudatodnál vagy már, de jó érzés még nem felkelni. Mint a kora reggeli ébresztőt kinyomni, s visszaaludni. Olyan érzés, s mégis más. Nézel a sötétbe. A sötétbe, amit a szemed héja, mely elválasztja két gyönyörű szemedet a világtól. De te akkor is nézel. És látod is, a képzelt valóságot, amit agyad szült, a hangok, az eddigi tudatod alapján. Egy fiktív valóságot látsz. Ami igazi, de részben mégis valótlan.

Már nem tudod mi a valóság. Rég voltál ott.

Nagy erőfeszítés negyed év után újra látni. Látni a világot. A fényes napot, égkék eget, ezerféle házszínt, a fák barna árnyalatait, a világ millió-egy színét újra látni.

De még is sikerül. Kinyitod a szemed. Azonban abban a pillanatban vissza is csukod a szemed. Túl nagy a fény. Szemeid megszokták a sötét takarást, az alvást, a kómát.

De Te tudod, hogy ideje ébredni. Ezért kitartóan nekirugaszkodsz újfent, s újból. Mindaddig, míg sikerül.

És sikerült. Végre.

Kinyitottad a szemed, s csak nézel. Nézed hol vagy most, ahhoz képest hol voltál.

Rájössz, hogy teljesen máshol. Mintha egy másik világban lennél. Ahol minden nyugodt és más. Egy olyan világ amilyenre vágytál.

Ahogy szemléled a csendéletet, mely körbe vesz, észreveszed a tisztaságot. De nem azt a tisztaságot, ahol nincs por. Hanem a fehér tisztaságot. A fehér a tisztaság jelképe. Tisztaság egy új kezdethez, melyre vágytál.

Mintha karácsony lenne. És az, amit látsz a kibontott ajándékod. A gyermekded mosoly ott ül az arcodon, amit észre sem veszel. Beteg gondolat, cselekedet. De a világ beteg, és a mosolyod is ott van. Ott van újra! Ismét hét év után.

Hét hosszú esztendő után.

A mosolyod derűsebb lett, mikor a komódra téved a tekinteted. Két szál fehér tulipán.

Két szál.

Más csak szemet hunyna felette, de te nem hagyod. Neked sokat jelent ez a két szál. Eszedbe jut, hogy páros számú virágot adni illetlenség. De nem is Te lennél ha nem figyelnéd meg jobban, és nem gondolnád át jobban. Ahogy nézed a virágokat, rájössz, hogy csak az egyiken van masni. A másik pedig már az elnyíló idejében van, míg a masnizott friss, és üde.

Tovább nézel, s meglátod a fém kukát – ami az egyetlen nem fehér, vagy átlátszó dolog a szobában -, s benne összegyűrt zsebkendőket. Ez most ,,felvidítana", de nagyravágyó módon többet akartál. Azonban ezt kaptad. És Te elfogadod. Mint mindent eddig az életben.

Tovább nézel, s meglátod az ágyad mellett levő polcon az arcod. A Te arcod, és rokonaid, barátaid, szüleid arcát is a bekeretezett képeken. De csak egy arc dobbantja meg a szíved. Azé, aki miatt nem mertél belevágni ebbe az egészbe. De az élet mintha egy jelet adott volna, s ő elment. Elment az utolsó akadály is. A legjobb barátod, talán az egyetlen.

A Kutyád.

Az emlék tisztán él benned, mikor otthagyott Téged. Mikor eltávolodtatok egymástól. Rá mindig számíthattál. Ő semmit sem mondott senkinek, neki viszont mindent elmondhattál. Aki viszont szeretett, önzetlenül. És a legjobban. Aki mindig ott volt, ha kellett. Itt már csak a múlt idő a rossz.

A fájó emlék marni kezdte a szíved, és újra éled az alkalmat egyszer, kétszer, majd többször. Aztán már csak a csiklandozó érzést veszed észre az arcodon, amit a keserves, sós könnyeid okoznak. Letörölnéd őket, de nincs erőd.

Létezel, de nem élsz.

Lélegzel, de nem mozogsz.

Kegyetlen érzések halmaza rohan meg. Fojtogató érzés keletkezik a torkodban, mintha valaki fojtogatna. És fojt is, az emlékek, a fájdalmak. Minden.

A sírás már rád tört, mikor egy fehér ruhába öltözött ápoló rontott be kétségbeesetten a szobába.

- Nyugalom, nyugalom!

Eltelt egy kis idő, miután már nem sírtál. Elfogytak a benned lévő könnyek. A bánat csak mart. Nem távozott sós cseppekben. Egy idő után megszólaltál:

- Va... Valaki keresett? – remegett a hangod, mint a nyárfa levele.

- Nem emlékezem senkire – felelte az ápoló, s az ágyad feletti táblát nézte, amin az adataid voltak – Eloise.

- Senki?

- Öhm... nem emlékszem, sajnálom! Tartson ki, szólok egy orvosnak, hogy jöjjön - és már indult is az ajtóhoz.

De Te mintha meg sem hallottad volna a szavait. A maró érzés elhatalmasodott rajtad. Hang nélkül bírtad. Hirtelen a gépek elkezdtek vészesen sípolni. Ekkor megállt az ápoló, és a nyitott ajtón keresztül kiabált ki.

- Orvost! Doktor úr! – kiabált az ápoló, de mind hiába.

Hiába.

*

Van az a pont, amikor az élet és a halál kapujában állsz. A kérdés csak az, melyiken mész be. Te mentél a fény felé. Pedig mennyi helyen láttad, olvastad, hallottad, hogy „sose a fény felé". De te arra mentél. És egyszer csak megszűnt minden. A fájdalom, keserűség, bánat.

Delíriumos érzés kerített hatalmába. Ahelyett, hogy ezt az érzést elutasítottad volna befogadtad. Ahogyan a halált.

Nem akartál meghalni. Csak meg akartad tudni, hogyha meghalnál, kit érdekelne a jelenléted hiánya. De senki nem érdeklődött irántad, csak a szüleid - gondoltad, a virágra emlékezve -, de ők is szánalomból. Ezt pedig mindig utáltad, ha szánnak téged. Nem volt kedved tovább küzdeni.

Oda mentél ahova már sok szeretted. Az ismeretlenbe.

Köszönöm, hogy elolvastad!