Scorpio vs Saggittarius - Avagy szerelmes vagyok a tanáromba

Kezdetek

A szüleink eléggé rendhagyó módon találkoztak, anyut cukkolták az osztálytársai, mert még sosem volt barátja és mindig zavarba hozták, mert viccesnek tartották. Anyu egyik alkalommal megelégelte mindezt és bátorság próbára hívta ki az osztálytársnőit, bökjenek rá akármelyik srácra, ő bizony megcsókolja és magába bolondítja őt. Persze anya bátorsága azonnal elillant, mikor ráböktek a kávézó ablakában könyvet olvasó helyes srácra, megkocogtatták az órájukat, jelezvén, hogy igyekezzen, anyu vett egy mély levegőt és belépett az ajtón, mindent egy lapra tett fel, elvégre is legrosszabb esetben sosem találkozik többé a fiúval és a kávézót is nagy ívben elkerüli. A könyv nyitott részébe beletett egy könyvjelzőt, kivette a fiú kezéből és az asztalra tette, a fiú ezt végig nézte, szóhoz sem jutott, anyu elmosolyodott, megragadta az ingjénél fogva, magához húzta és megcsókolta. A fiú meghökkent, de visszacsókolt, anyu elvörösödve elhátrált és motyogott egy ciaot és már rohant is kifelé, a kint várakozó lányok legyintettek egyet, majd elindultak a parkolón át hazafelé, mikor kiabálást hallottak, a fiú rohant utánuk és megállt anya előtt.

- Elnézést kisasszony, ha meg nem sértem, ön rémesen csókol.

Anyu, ha lehet még jobban elvörösödött és az sem sokat javított a helyzeten, hogy a hátuk mögött a lányok szakadtak a nevetéstől. Majdnem elsírta magát, mikor a srác felé indult, magához húzta és olyan szenvedéllyel csókolta meg, amit eddig csak romantikus könyvekben olvashatott, a nevetésből értetlen hüledezés lett.

- De ha nem bánja szép kisasszony nagyon szívesen lennék a magántanára – simított ki egy kósza tincset anyu arcából és megpuszilta.

Gondolom, innen sejteni lehet, hogy ez az illető lett az édesapánk, a nővéremé, az enyém és az ikerhúgainké. De még ne rohanjunk ennyire előre az időben, azon a napon ők már egy pár voltak, az egyetem befejezése után költöztek össze egy kis lakásban, boldogságban éltek ők kettecskén, majd legnagyobb örömükre nem sokkal később hármasban. Ugyanis a nővérem, Claire úton volt, a nevét amúgy apu nagymamája után kapta, aki a háború alatt rákényszerült arra, hogy kém legyen, ez tök vagány, még a mai világban is. Mikor megszületett (láttam képeket) aranybarna szemei és vörösesszőke hajával egy angyal bájait idézte, nem győztek gyönyörködni benne, Claire éppen három éves volt, mikor megszülettem, apa éppen dolgozott és anyu elvitte a nővéremet, mint mindennap az óvodába. Mikor hazafelé tartott a régi beton lépcső egy darabja megtört, anyu elesett, megijedt, hogy valami bajom esett, nagy fájdalmai voltak, úton voltam az új világba. Egy hölgy hívott azonnal mentőt és jött be anyuval a kórházba, kiderült, hogy orvos és végig anyu mellett maradt, nehezen, de utolérte apát és éppen beért a köldökzsinór elvágására. Ezután a hölgy után nevezett el anyu engem Ariadnénak, apu nem éppen ilyen névre gondolt, de teljes mértékben megértette anyut és rábólintott. Hét éves voltam, Claire tíz, mikor aput azzal hívták fel telefonon, hogy anyu rosszul lett a munkahelyén és kórházba vitték, azonnal rohantunk, ahogyan csak tudtunk, de szerencsére semmi baj nem történt, sőt kiderült, hogy nem én leszek a legkisebb a családban, ugyanis újabb Brewer van úton, hogy boldoggá tegyen minket. Clairevel esténként sokáig tanakodtunk, hogy öcsit, vagy húgit szeretnénk, milyen nevekre gondoltunk, kicserélné a pelenkát, ilyesmik, anyuék még is a néven vitatkoztak a legtöbbet. Mivel mindketten már választottak, most kire háruljon a döntés? Apu ötlete, miszerint csapjuk fel az újságot és amire elsőnek rábök lesz a kistesónk neve, hát nem jött be, az áruházat, mint személynevet, nem hiszem, hogy engedélyeznék. Anyu egyre csak a Maryt szajkózta, mondjuk az nekem is tetszett, Claire és apu a Melissa mellett tették le a voksaikat, a tizenhatodik heti ultrahangon végül megoldódott a probléma, mi is bent voltunk, bár nem igazán tudtuk, hogy a tesónk miért ilyen sablonos fekete-fehér színű és azt sem tudtuk, hol az eleje és hol a vége. Arra rögtön felkaptuk a fejünket, mikor a doktornő azt mondta, hogy mindkét baba normális, megfelelően növekednek és kíváncsiak vagyunk-e a nemükre? Hatalmas wow!! Kétszeres nővérek leszünk, anyu könnyezve bólintott és néhány perc várakozás után kiderült, hogy húgaink lesznek, a név probléma megoldódott, apu pedig úgy látta jónak, ha költözünk. Egy négy szobás lakásra esett a választás, anyáék szobája volt a legnagyobb, mindenünk elfért és buzgón segítettünk az ikrek szobáját berendezni, mindenféle dolgokkal. Anyut nagyon megviselte ez az ikerterhesség dolog, így az utolsó néhány hónapot majdnem teljesen fekve kellett eltöltenie, de megérte, két gyönyörű feketés-barna hajú kék szemű húgunk lett, akik bár sokszor lehánytak, nyakig kakisak voltak, összenyálazták a legjobb dolgainkat, még is, ha kívülről pillantottam a családunkra, boldognak láttam magunkat. (Ez valami Brewer-féle dolog lehet, de a mindannyiunk füle mögött van egy kósza szőke tincs, amit nem lehet megmagyarázni semmivel, örököltük, különlegessé tesz mindnyájunkat.) Ez sajnos nem tartott túlontúl sokáig, anyu alakja odaveszett, sokat szenvedett, hogy a súlyát visszaszerezze, deprimálta, hogy már nem lesz olyan legalább a hasa, mint annak előtte. Apu éppen a magáét fújta valami közelgő ünnepi ajándékok miatt, amire nincs pénz, nem engedhetjük meg magunknak blabla és akkor kimondta, bárcsak ne így alakultak volna a dolgok, anyu tudta, hogy mire gondol, ahogyan mi is Clairevel, minket nem akart, mi voltunk a teher, az ikrek még csak két évesek voltak akkor. Nem sokkal később apu megfogta a cókmókját és elköltözött otthonról, hogy minél több időt a munkájának szentelhessen, anyu sokáig hazavárta, szerintem még a mai napig is, részben ezért sem cseréltette le a zárat. Claire és én sosem feledjük azt a napot, az átsírt éjszakákat, anyánk összes könnycseppjét számon tartottuk, akkor kezdtünk eltávolodni apánktól, eljött értünk hétvégente, de mi nem akartunk nála lenni, esetleg egy süti vagy fagyi belefért, de mi nem aludtunk nála. Esetleg mikor elvitte az ikreket, akkor néha-néha mi is velük tartottunk, de nem akartuk sokat magára hagyni anyát, így maradt az a felállás, hogy a kicsik mehettek egyedül apához, mi pedig anyával maradtunk. Ez így igazságos, két-két gyerek az egy-egy szülőre. Anyu abban a bölcsöde-óvoda-általánosiskola-középiskola egyesületben volt dajka, ahová mi is jártunk, így reggelente együtt mentünk, majd délután együtt jöttünk haza, apa mikor a húgainkért jött volt, hogy belépett pár percre, és olyankor volt valami a tekintetében, mikor ránk nézett, ahogy együtt látta az öt „nőt", aki a szívének oly kedves. Anyának sokat panaszkodtunk akkoriban, hogy apa nem figyel ránk, mikor mesélünk neki, hogy mi történt velünk itthon, a suliban, meg úgy általában, mert beláttuk Claire-vel, hogy még is csak az apánk és nem jó, hogy kirekesztjük őt az életünkből, de kezdtük visszavonni a viselkedése miatt. Akkor még nem tudtuk, de anyu legalább hetente egyszer felhívta aput és instrukciókkal látta el velünk kapcsolatban, melyikünktől miről érdeklődjön, mire emlékezzen, vett is e miatt egy külön határidőnaplót, amibe „Claire tollal és Ariadné tollal" írta fel az eseményeket, iskolai versenyek, külön programok, amin csak kettesben voltunk apával, stb. Claire-vel arra jutottunk, hogy apu tök jó arc, mindenhez tud hozzászólni, tanácsot adni, meghallgat és bármikor visszatudja mondani, szóval egyre közelebb engedtük magunkhoz, kár volt. Egy véletlen során mikor nassolni valóért lopakodtam ki a konyhába hallottam meg anya hangját, ahogy telefonál. Nem is akadtam fenn ezen különösebben, csak mikor meghallottam : „Jó most vedd fel az Ariadné tolladat és írd be péntek két órára, hogy tornaverseny a városi nagy tornateremben. Érj oda fél órával hamarabb, hogy jó helyed legyen és láthasson téged. Igen, persze mi is megyünk, igen, akkor foglalj nekünk is, rendben. Most vedd kezedbe a Claire tollat és írd be mához két hétre, hogy megyei Ki mit tud döntő a megyeszékhelyen..." Lediktálta azt az időpontot és címet, én pedig nindzsaként visszasiettem a szobámba, ahol Claire már türelmetlenül várt, a reklám véget ért és a film folytatódott, de mikor elmeséltem, amit hallottam már nem érdekelte. Pénteken ketten mentünk volna apával, mert az ikreknél beütött a bárányhimlő és ki sem mozdulhattak, anyu velük maradt itthon beteg szabin, szánalmas volt, hogy apu egy-egy ajándékkal állt az ajtó előtt mindannyiunknak, az ikreknek meg valami speckó kenőcsöt hozott, Claire nem tudta türtőztetni magát.

- Ezt a krémet is onnan tudtad, hogy hozni kell, mert anyu leadta a drótot és te leírtad a „Mary és Melissa tolladdal" a naptáradba? Ahogy látom még sem az Ariadné, sem a Claire toll nem fogyott ki, hogy „emlékszel" képeket kellett hozni a családfakutató munkámhoz, de tudod mit? Inkább kérek egy másik feladatot, mert elég nagy baj, hogy te vagy az apánk és ha a felmenőid egy kicsit is hasonlítanak rád, akkor tudni sem akarok róluk, ahogy rólad se. Anyut használod, hogy képben legyél velünk, mert te ennyire se tartasz minket?! Mit gondoltál, mikor fogsz lebukni vele, hm? Mondjuk, ahogy az ábrázatodat elnézem, szerintem soha, mi pedig jól bedőltünk neked, de ennyi volt, viszlát! – megfogta a kezem, hátra húzott és apu orra előtt becsapta az ajtót, majd könnyezve a szobájába rohant.

Anyu a hátunk mögött állt és megrökönyödve nézett rám, végig hallgatta az egészet, én csak intettem a fejemmel és bevonultam a saját szobámba. Apánk sikeresen újabb éket vert közénk, de talán idővel (jó sokkal) megenyhültünk volna, de nem, ő ismét rácáfolt magára. Egy alkalommal szólt, hogy nem tudja elhozni a lányokat, elvinnénk-e mi hozzá? Anyu főzött, így hát felkerekedtünk és mikor odaértünk nem várt meglepetés várt az ajtóban, egy nő nyitotta ki, aki Lorenként mutatkozott be és össze-vissza ölelgette a kicsiket, mi mondjuk nem hagytuk magunkat. Apu megilletődötten állt a lépcsőalján, nyílván nem így tervezte a dolgokat, a húgainknak gyorsan benyomtuk a tévét és apuékhoz mentünk a konyhába.

- Szóval ti ketten, együtt vagytok?

- Igen – bólintott mosolyogva a nő, apu pedig még levegőt venni is elfelejtett.

- Rendben. Két szabály, egy nincs túláradó szeretet, mi vagyunk a nagyok átlátunk rajta, az ikrek még kicsik ők beveszik, minket hagyjatok ki ebből. Kettő, ha ez a Loren vagy ki – bökött a nő irányába Claire a fejével, miközben apának magyarázott. – azt meri mondani nekik, vagy akár nekünk, hogy szólítsuk anyának őt, megfogjuk a húgainkat és akkor láttál minket utoljára, világos?

- Claire, Ariadné kérlek titeket...

- Nekünk már megmutattad milyen vagy apa, ennél mélyebbre már nem is süllyedhettél volna, de neked sikerült alul múlnod magad, gratulálok. Remélem, mikor az ikrek akkorák lesznek, mint mi, ők is rájönnek milyen vagy, de addig tartsd fenn az álcád, ahogy elnézem egyeseknek ez jön be – lesajnálón nézett a Lorenre, hátat fordítottunk nekik, elköszöntünk a húgainktól és hazamentünk.

Sokáig vitattuk a dolgokat és arra következtetésre jutottunk, hogy anyának joga van megtudni, hogy apa tovább lépett és akkor talán neki is sikerülni fog. Nem érintette váratlanul a dolog, már tudott róla, de úgy látta jónak, ha apa mondja el nekünk akkor, amikor úgy ítéli meg. Még most is szereti, mindezek után is még őt védi. Nem telt el úgy hét, hogy legalább egyszer ne említette volna nekünk, hogy hívjuk fel apát, vagy legalább menjünk el kicsit és ismerjük meg Lorent, nem így nevelt minket, hogy neveletlenek legyünk, de mi megmakacsoltuk magunkat. Erre csak annyit legyintett, hogy apa lányai vagyunk, mert ezt tőle örököltük, ez betalált persze. Elmentünk egy-egy ebédre, vagy sétára, esetleg fürdőbe, de semmi több, előttünk nem látszottak párnak, egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint apa és anya együtt, ilyenkor mindig belesajdult a szívem, hogy olyan már bizony sosem lesz.