Scorpio vs Saggittarius - Avagy szerelmes vagyok a tanáromba

Baleset

hogy olyan már bizony sosem lesz.

Teltek az évek, megszoktuk a kialakult helyzetet, rutinosak lettünk már abban, hogy pengeélen táncoljunk, amit anyu nem nézett jó szemmel, de már belefáradt, hogy apát védje velünk szemben. Tudja, hogy meglettünk sértve, többszörösen és talán sosem fognak behegedni, gyógyulni, mert apa nem teszi meg érte a megfelelő lépéseket. Claire tizenhetedik születésnapja volt az utolsó normális napunk, másnap pedig az addig ismert világunk kidobott minket egy olyan világba, ahol a nagybetűs élet volt, de mi még nem készültünk fel rá, én csak tizennégy voltam, az ikrek pedig öt.

Anyu sütötte a tortát, mi hárman díszítettük, majd írtam egy sms-t Dereknek, Claire lovagjának, akivel fél éve kezdett járni, és nem mellesleg ő volt az elterelő hadművelet főszereplője, hogy lassan jöhetnek, mert kész az ünnepi menü. Anyu ragaszkodott hozzá, hogy minden ünnepi alkalmat a napján tartunk meg, attól függetlenül, hogy szerda este volt éppen, az ajtó előtt hagyott tatyóból tudtuk, hogy apu ott járt, de jobbnak látta nem bejönni, mert csak elrontotta volna mindent, mint mindig. S bár láttam Clairen, hogy örül az ajándéknak, mert nyílván olyasmi lehetett benne, amire nagyon vágyott, de nem engedhette meg magának, elvonult a szobájába és akárcsak én, az ágyneműtartóba rejtettük a többi közé, ahogyan évek óta mindig. A másnap szokásosként indult, én késésben voltam, Claire a reggelit és a tízórait készítette mindenkinek, anyu pedig az ikreket öltöztette fel, nem sok sikerrel, egymás felemás zoknijában voltak és szaladgáltak. A mai nap ismét szakkörnap volt, Clairenek és nekem egyszerre, neki grafológiája volt, nekem meg, hát „papíron" média szakon vettem részt, amúgy meg a tornaszertárban voltam, aminek másik oldala egyoldalú tükörfal volt, elválasztva így a tánctermet. Sajnos mikor szakkörfelvétel volt, lecsúsztam róla, mert beteg voltam, egy dolgot tudni kell ezekről a szakkörökről, középiskola első hetén kell választani, és érettségiig kitartani mellettük, nincs váltás. Szerencsére jó fej volt a média szakos tanárom, mert mindig elmondta mit néztek meg, én pedig következő alkalomra kielemeztem őket, segítség nélkül, megértette, hogy nekem a tánc fontos és tartotta a hátát. De persze a tánctanárnő nem tudott rólam, ő nem ennyire, rugalmas, így titokban táncoltam a szertárban, de havonta egyszer egy doboz bonbont vagy virágot hagytam ott neki, egy köszönöm cédulával, hálám jeleként. Nem gondoltam volna, hogy valaha is kamatoztatni tudom majd a tudásomat, de tévedtem, mint sok mással kapcsolatban az életben, mára már belátom. A szakkör végén bevártam Clairet és siettünk haza, hogy minden rendbe legyen, mire anyu a húgiékkal hazaér, furcsa volt, hogy még ki sem nyitottuk az ajtót, de már csöngött a telefon, én vettem fel és akkor vettem utoljára levegőt. Egy hölgy közölte a tényeket, anyu, ahogyan egy csoport sétáról (amin részt sem kellett volna vennie, csak helyettesített) tartottak éppen vissza az oviba vezető zebrán, mikor egy autó elütötte és cserben hagyta, de mielőtt ez még megtörtént, a járdaszigetre lökte a kislányt, akit vezetett a sor végén, így megmentve az életét. Alig bírtam figyelni a sok információt, feldolgozni a híreket és ezt tovább adni, az engem idegesen pásztázó nővéremnek, Claire hívta Dereket miközben bedobálta a húgaink fontosabb holmijait egy-egy sporttáskába, míg én a másik szobába tettem ezt anyuéval. Derekkel félúton találkoztunk, elvette a két sporttáskát, ment a húgainkért az oviba és vitte őket határozatlan időre apához, mi pedig rohantunk be a kórházba, ahol nagyon sokáig nem tudtunk semmit. Egy éppen elsétáló orvos felfigyelt ránk.

- Ariadné?

Felnéztem, a névadó doktornő állt előttem, ha jól láttam műszak vége felé járt már.

- Ariadné doktornő, ez szörnyű! Anyu...

- Ne mondjátok, hogy ő a cserben hagyásos, akit most műtenek?! – ez inkább volt költői kérdés, de mikor bólintottunk felhörpintette a kávéját és berontott a műtőbe.