Látókör

Bevezető

Vérvörös hajnalon lassan bandukolva teszem meg legelső, józanító lépteim a házamként, az én otthonomként szolgáló ingatlan felé. Itt a semmi szájában minden olyan nyugalmas, így vasárnap pirkadatkor. A nap sem olyan vérontó minőségű fénnyel kápráztatja még kissé ködös agyam. Az utolsó dallamokat még érzem bőrömön, úgy ahogy a napsugár édes simogatását is karjaimon. A basszus még mindig negédesen dübörög fejemben, ugyanúgy ahogy az ilyen hajnaltájt megszokott kisbusz robog a látszólag sem üres főúton. Egy éles dudálással kikerül, majd én is jobbra húzódóm az éles hangra felpirkadva. Mámorosan nézem a számomra nem szokványos látképet. Bíbor égbolt alatt, húzódnak a magas építésű háztetők. Édes táncot lejt rajtuk, a reggeli még harmatos Napsugár. Ahogy kikukucskál a leginkább íves és legszebben vér fürdette felhő mögül a hatalmas korong, úgy olvad egybe a táj a horizonttal. A távolban lévő itt-ott görbe látkép, szépen színeződik és egyre inkább kimutatja magát az esti sötétségből. Madarak szállnak a fák felett, és haladnak egyre inkább feljebb és még magasabbra, egészen addig amíg már a szem csak kis foltként látja őket. Nedves fűben gázolok, majd hirtelen a járdán termek. Teszek még pár lépést és lassan összpontosítva keresem a bejárati ajtó kulcsát. Ahogy megtalálom, a kis karikára felszerelt kulcsokat, még inkább előhúzom megmaradt koncentrációm , és a zár kinyitására összpontosítom. Nem tudom, miért kell nekem most így éreznem. Mintha becsaptam volna magam is, és mindenki mást aki velem volt az elmúlt időszakban. Nem a borvörös éjjelről, sem a józanító gyaloglásról, de még a el nem feledhető betörési kísérletünkről sem akarok litániákat zengni. Megint elköltözik a szívemnek egy kedves személy ebből a városból. Innen az Isten háta mögül, mondjuk nem csodálkozom miért is menekülnek ennyire az emberek. A megélhetés ocsmány szinten egyenlő a nullával, a kulturális lehetőségeink, egyenlőek a semmivel. Az oktatásunk kissé sem hanyag módon, tintát nem tűrő prűd elmaradottsággal húzza át továbbtanulási álmainkat. Az ismerkedési lehetőségeink, vagy a Fehérmacskában esetleg a Bogárkámban és legkisebb valószínűséggel a helyi szabad strandra reinkarnálódik. A szomszédság még a hatvanadik felmenőd nagymamájának az anyukájának a nővérét is ismeri. De, ha mindez nem lenne elég legalább a környezet szép. A lankás hegyoldalban húzódó kisváros, ahol minden békés és nyugodt. Pontosan ez a küllem az egyetlen Vénusz légycsapója ennek a helynek, és az emberek ezt szépen meg is eszik majd menekülnek. A Nelson család is így látta, több évnyi nyugodt semmittevés után. Peggie-t viszik magukkal, az én drága egyetlen igaz lelkű, életvidám emberem, erről a sivár kihalt helyről. Azt az embert aki minden reggel fapofával mesélte az esti vacsora aranyköpéseit. Két ifjabbik testvére mindig alkotott, szóhasználatuk a szókimondó és nyílt volt, de valahogy akaratlanul is a szülőkön csapódott ennek a gyermeki kommunikációnak az éle. Mindig úgy tudták csavarni a kis lurkók a történetet, hogy az kissé félreérthető legyen. Peggie viszont mindig adta alájuk a lovat. Imádtam náluk vacsorázni, az a tökéletes vidám családi légkör amit körbe lengte őket, felejthetetlen.Az elengedés szívás! Mikor már épp feledned kéne, és boldogan, egy újabb és szebb dolog reménytelen villódzó képét követve, a semmibe és azon túlra is el kellene futnod. De nem teszel semmit, csak némán állsz. Fejedben megannyi szánalmas gondolattal, az önsajnálatról, a tehetetlenségről és némi bűntudatról. Tehettem volna máshogy!Jobbnak kellett volna lennem. Jobbnak? Egy barátságban, ami minden oldalról tökéletes volt, egy döntési és egységnyi részben sem megbánva semmit. Ő elmegy, én itt maradok, és ez meg fog történni. Akkor is ha körömtépően marcangolom az a bizonyos ajtót, amiről lassan le kellene vennem a kezem. Viszont akkor is, ha minden szépe emléket el akarok engedni. Mert tudom, nélküle már semmi sem lesz a régi. A felejtés szívás, az elengedés leginkább. Valahogy, ennek a kerek egésznek, mégis mintha az lenne a dolga, hogy emlékeztessen minket az elmúlásra. Arra, miszerint minden egyes perccel közelebb vagyunk ahhoz a bizonyos naphoz. Az elmúlás és az újjászületés az emberid sors része, de mégsem tudunk belenyugodni. Nem a körforgás bontja meg elménk apró sejtjeit, inkább saját önmagunk hullaszagához nem tudunk hozzá szokni. A kép miszerint az elmúlás állandó, és nem csak egyoldalú olyannyira zavaros mind tiszta! Ahogy jéghideg zuhany lehűti bőröm, olyan hamar ugrom ki a zuhany alól. Hirtelen csak most eszmélek rá, haza értem.
- Remek- mordulok fel halkan. Ahogy konstatálom a betört telefonom képernyőjét, hirtelen megszűnik minden. Betörtem a telefonom! Olyan mintha saját magamnak mostam volna be, és most befizetném magam plasztikáztatni. Három hete a születésnapomra kaptam, és hát nem sikerült rá vigyáznom úgy látom.