Utolsó üzenet

A folyosón lévő csendet két személy harsány vitája törte meg, ez itt a túlvilágon mindennapos volt. Egy nap sem telt el úgy, hogy ne kaptak volna össze valamin az ott dolgozók azzal a szerencsétlennel, aki éppen kiadta nekik a feladatukat. Habár mindenki tudta, hogy az ilyen alkalmak csak ürügyként szolgáltak arra, hogy a napi feszültséget levezessék, és megosszák a problémáikat a feladattal kapcsolatban abban reménykedve, hátha félrenéz a felettesük és másnak adja amit nekik kéne. Ez ritka esetekben, de összejött. Akkor viszont mindig nyomós indokkal történt nem csak a munkakerülés miatt. Voltak egyesek akiknek éppen a mentális állapota nem volt megfelelő ahhoz, hogy elvégezzék a munkát, vagy netán valamilyen kapcsolat volt a személy és közte. Ez pedig eléggé kényes emlékeket tudott megmozgatni az emberekben akik tudják hogy soha többet nem térhetnek vissza véglegesen az emberek világába. Páran egyenesen örültek neki, míg mások teljesen összezuhantak miután megtudták a részleteket. Nem éppen egyszerű azon emberek üzenetének kézbesítése, akik éppen a halálos ágyukon fekszenek lelküket kilehelve. Amennyi féle ember annyi féle üzenet és probléma, van aki csak annyit üzen az utolsó alkalommal a párjának, hogy siessen  haza mert elfelejtette kikapcsolni a sütőt és lefog égni a ház. Az ilyen emberek általában megbánás nélkül hétköznapi módon távoznak az élők sorából, de van ennek az ellentétje, amikor az adott illető lelkét annyi dolog nyomja, hogy nem is tud választani mi legyen az utolsó üzenete amit maga után hagy. És ilyen esetekben sajnos nem elég átadni az üzenetet, hanem meg is kell oldani a problémáját, hogy a lelke békében eltávozhasson. A mostani eset is pontosan ilyen volt.

-Figyelj jól tudom, hogy mi volt előző alkalommal amikor ilyen feladatot kaptál. Mindezek ellenére is téged szeretnélek küldeni-jelentette ki egy furcsa alaktalan mégis leginkább egy emberre hasonlító figura.

-Már mondtam, hogy ne hozd fel azt az esetet. Kettő rohadt éve történt és annak most semmi köze ehhez az egészhez-kaptam fel a vizet. Idegesített ez az arrogáns lekezelő hangneme, miközben úgy csinál, mint aki mindent tud.

-Hanem akkor mégis minek van ehhez köze Adrien?- kérdezte egy hang nevetve a hátam mögül.

Hátra fordulva egy idős szakállas alakot pillantottam meg. Itt fent ő volt mindennek az ura és valahogy, ha rólam van szó talán ez jobban is érvényesült mint bárki másnál. Ha nekem volt valamilyen problémám egyből itt volt, és neki aztán nem lehet nemet mondani.

-Kérlek ne kezdd már megint....

-Pontosan mit is?-nézett le rám hunyorítva a nálam vagy kettő fejjel magasabb ember.

-Azt, hogy mindenbe beleütöd az orrodat amikor rólam van szó. Talán egy munkát se passzolhatok át...-vágtam oda ingerülten, de egyből megbántam. Több szót nem is tudtam kimondani, ez egy rossz szokása volt ha ellent mondanak neki. Ő mindent megtehetett, és csak a szabad akarat látszatát hagyta meg nekünk. Választhatunk vagy engedelmeskedünk neki, vagy kukáz minket gondolkodás nélkül.

-Na most hogy végre befejezted talán én is szóhoz jutok-mondta mosolyogva- Először is nincs elég emberünk, és ezt te is jól tudod. Be kell vallanom fájna megválnom tőled lázongás miatt szóval inkább tartsd a szád és csináld a feladatodat. Szerinted a többiek különlegesebbek és jobban eltudnák végezni? A nagy francokat, mind csak csőcselékek vagytok, akik nem tudtak békében távozni pont amiatt, hogy nem lett megfelelően átadva az üzenetetek. Kettő éve csak pihenteted magad pont elég időt kaptál, és most ha megbocsájtasz megyek mert sok fontos dolgom van-mondta miközben kiviharzott a szobából.

-Már megint jól megcsináltad, na most már elfogadod vagy nem?

Szó nélkül kinyújtottam a kezem, hogy elvegyem a nála lévő borítékot, aztán szépen lassan elindultam kifelé körmömmel kapargatva a borítékot lezáró pecsétet. Ráérősen kihajtogattam és átfutottam a fontosabb információkat. A haldokló személy Máté volt 24 éves egyetemista, a szerelmének kell kézbesíteni egy üzenetet, de valamiért nem volt tiszta annak a tartalma. "Élj tovább nélkülem" állt a borítékban, na ezzel is sokra megyek. Lassan elértem a  földre vezető hatalmas fehér fénnyel izzó portálhoz. Habozva de átléptem rajta, és egy korházi szobába találtam magam, előttem egy teljesen átlagos srác feküdt a betegágyban. Nem tűnt túlzottan magasnak sem, barna haj barna szemmel. Általában az ilyenek távozása kever a legkevesebb port, de mégis ő különleges ebből a szempontból, ha már másból nem is. Miközben gondolkoztam lenéztem rá és láttam a döbbenetet a szemében amit az váltott ki hogy csak így megjelentem előtte.