Utolsó üzenet

II.

Ahogy sétáltam ki teljesen elmerültem a gondolataimba. Megijesztett annak a gondolata, hogy valójában mennyire is törékeny az emberi lét pont úgy, ahogyan elborzasztott az is, régen mennyire azt hittem ennyiből áll az egész. Mikor kiléptem a korháznak  az ajtaján hirtelen belebotlottam valakibe, aki ettől hanyatt vágódott. Gondolkodás nélkül nyújtottam felé a kezem, hogy felsegítsem. Hiába vagyunk a túlvilághoz kötve pontosan ugyanúgy tudunk kapcsolatot létesíteni a normális emberekkel, mint bárki más. Ahogy felállt jobban szemügyre vettem, egy fiatal lány állt előttem. Elég alacsony volt, kék szemei alatt táskák éktelenkedtek, körme kopottas volt és tövig lerágott, mint annak aki teljesen elhanyagolja magát. Kék blúzban volt, ami kiemelte vékony alakját. Kérdőn nézett rám mikor észrevette, hogy már hosszabb ideje nem emeltem le róla a tekintetemet.

-Öhm sajnálom, de esetleg találkoztunk már valahol? Csak tudja mostanában eléggé szétszórt vagyok szóval sajnálom, ha elfelejtettem, de nem tudom figyelmen kívül hagyni azt, hogy már vagy 1 perce megállás nélkül bámul-kezdett mentegetőzésbe miközben türelmetlenül dobolt az ujjaival a combján.

-Nem dehogy, Jack vagyok örvendek-próbáltam üdvözölni teljesen hétköznapian. Már amennyire lehetett miután megbámultam.

Kifejezéstelen arccal, de barátságosan felém nyújtotta a kezét. Valami fura érzésem volt vele kapcsolatban, de nem tudtam megmondani mi váltotta ezt ki belőlem. Viszonoztam a kézfogását, keze puha volt és meglepően hosszúak voltak az ujjai. Miközben közelebb jött hozzám levendula illat csapott meg. Furcsán édes volt ez az illat, egy édes süteményre emlékeztetett.

-Engem Liarának hívnak, örvendek. Te is a korházból jöttél, esetleg látogatóba voltál itt?-nézett rám kérdőn.

Ekkora szerencsém nem lehet, már most összefutok azzal a személlyel akinek át kell adnom az üzenetet. Bárcsak mondhatnám ezt.... Francba már ezzel a melóval annyira örülnék, ha tényleg elég volna csak átadni, de ha most elmondok neki mindent ugrik az egész és csak bolondnak fog nézni.  Mátéval egyszerű dolgom volt, hiszen az ő üzenetét kellett kézbesítenem, és működött a kézrátételes magyarázat. Itt viszont teljesen más a helyzet.

-Az unokatestvéremhez Mátéhoz jöttem, úgy hallottam megbetegedett és illendő volt látogatást tennem nála-találtam ki spontán a tökéletes fedősztorit, amivel a közelébe fogok tudni férkőzni.

-Milyen véletlen az én barátomat is Máténak hívják, ugye nem lehet hogy?

-Most, hogy így mondod mintha említést tett volna valami látogatókról, éppen ezért eléggé gyorsan elhajtott. Csak nem te lennél az?-néztünk egymásra és mintha egy halvány pillanatig egy gyengéd mosolyt láttam volna átsuhanni az arcán.

-Ez a barom, nagyon remélem hogy nem. Mindig is ilyen volt, de már vagy százszor elmondtam neki, hogy miattam ne hanyagoljon senkit. Gyere velem majd leordibálom a fejét-nyelt egy nagyon miközben ezeket a szavakat kimondta.

Hirtelen megragadta a csuklómat és elkezdett maga után húzni anélkül, hogy egy szót is mondhattam volna. Gyorsan rángatott maga után felfelé a lépcsőn amikor hirtelen hátranézett, mintha csak most realizálná hogy pontosan mit csinál. Könnyek folytak a szeméből, mire ő odakapta a kezét, hogy eltakarja. Aztán elrántotta felőlem a fejét, így még esélyem se volt látni az érzéseit, amik most mint nyitott könyv ültek ki az arcára. Habozva bár de a válla után nyúltam mire ő összerezzent mint a nyárfalevél. Nem erőltettem rá hogy megforduljon ehelyett a legközelebbi székhez kísértem. Én a falhoz döntöttem a hátamat, és engedtem lecsúszni magamat a földre, miközben felhúztam a lábaimat a mellkasomhoz. Egészen addig csak csöndben ültem mellette, amíg le nem nyugodott eléggé ahhoz, hogy lenézzen rám a földre.