Metamorfózis

Első fejezet

Idegesen álltam a színpadon, annak ellenére, hogy havonta többször is fel kell lépnem. Minden egyes új verseny vagy fellépés előtt egyre nagyobb terhet éreztem a vállamon. Minden alaklommal jobb akartam lenni, többet akartam mutatni magamból. Mindezek ellenére imádom ezt az egészet. Szeretek minden nap órákat gyakorolni kifulladásig. Szeretem a folyamatos rohanást az életemben. Szeretek a barátaimmal lenni minden próbán. Úgy érzem ez a nekem való élet, tudom, hogy a teher, amit most érzek, azonnal lekerül a vállaimról amint elindul a zene. Abban a pillanatban kitudok zárni magam körül mindent. Nem érdekel hány ember ül a színpad előtt és hogy mennyien figyelnek rám. Csak a csapatra figyelek, vagy ha egyéni számmal lépek fel akkor csak a zene ritmusa megy a fejemben.

Tudtam, hogy lassan elindul a zene. Még utoljára végig vezettem a tekintetem a tömegen, ahol azonnal kiszúrtam a családomat és a mellettük ülő barátomat, aki már túl volt a saját fellépésén, így helyet foglalhatott a nézőtéren. Mikor találkozott a tekintetünk mosolyra húzta a száját és aprót intett a kezével. Óvatosan biccentettem neki, majd kihúztam magam mert felcsendült a fellépő zenénkből az első dallam.

Fejben számoltam a ritmust, hogy mikor kell elkezdjem a koreográfiát, a mellettem álló csapatom, akik egyben a legjobb barátaim, is mind erre vártak.

– Egy, kettő, három... – suttogtam úgy, hogy hallják a többiek, majd én megtettem az első lépést, a többiek pedig követtek.

Úgy történt minden, ahogyan szokott. Kizártam az egész külvilágot, és csak magamra és a barátaimra figyeltem. Tökéletesen tudtuk a koreográfiát, hisz a héten rengetegszer elgyakoroltuk. Az egymást követő lépések közben halványan elmosolyodtam mikor eszembe jutottak a próbáink. Az elején a sok bénázás mikor raktuk össze a koreográfiát. A sok videó, amit felvettünk gyakorlás közben, hogy lássuk milyen külső szemmel a táncunk. Az első videókon sokszor nevetésben törünk ki mikor valamelyikünk elrontotta a lépést és így nekiütközött a másiknak, és ahogy haladunk a videókkal egyre jobbak leszünk. Egyre nagyobb köztünk az összhang ahogy összeállnak a lépések és néhány tánclépésből a komplett koreográfia áll össze. Az utolsó videón pedig ott a kész produkció, ahol már minden klappol. Már kiizzadva, de kicsit sem fáradtan táncolunk, mosollyal az arcunkon. A koreográfia végén pedig elégedetten ünnepelve csapunk egymás tenyerébe.

Már a tánc felénél jártunk amikor a szemem sarkából láttam, hogy Niki elrontott egy lépést. De ebből valószínűleg nem vett észre senki semmit a nézőtérről, hisz magabiztosan folytatta a táncot, mintha mi sem történt volna. Pont úgy, ahogy mindig is csináltuk. Mindannyian tudtuk, hogy ha egy hiba után pánikolva állunk meg majd próbáljuk felvenni a ritmust a többiekkel, akkor az egyértelmű lesz mindenkinek és még lehet a csapat többi tagja is kiesik a ritmusból, így aztán hibát hibára halmoznánk.

Gond nélkül ment végig a táncunk. A zene utolsó dallamára befejeztük a koreográfiát és amint elhallgatott a zenénk a közönség egyszerre állt fel tapsolva. Széles mosoly ült az arcunkon miközben meghajoltunk, majd integetve lesétáltunk a színpadról, átengedve a helyet a következő csapatnak.

– Gratulálok, nagyon jók voltatok! – nyújtotta a kezét felém a következő tánccsapat vezetője.

– Köszönöm – feleltem mosolyogva miközben kezet fogtunk. – Sok sikert nektek – mondtam őszintén. A csapat mosolyogva megköszönte, majd elindultak a színpadra mikor meghallották, hogy éppen felkonferálják őket.

Egészen addig fogtuk vissza az örömünket amíg az öltözőnkhöz értünk. Amint becsukódott az utolsó tagunk után az ajtó visítozva ugrottunk egymás nyakába. Éppen Jázmint, a legjobb barátnőmet öleltem át szorosan folyamatosan azt kántálva, hogy ezt is megcsináltuk, amikor kopogást hallottunk.