Akatsuki-chat

36

Amint az üzeneteket elküldtük, mindenki rohant tenni a dolgát.  Hidan a kocsihoz futott, Deidara Painhez sietett kérdezősködni, én meg lesegítettem Nanát a kocsi elé. Amire beszálltunk, Hidan már be is gyújtotta. Végre elindulhattunk. Nanáról ömlött a víz, s erősen fújtatott. Látszott rajta, hogy már nem bírja sokáig

-Hidan, lehetne egy kicsit gyorsabban?!-kiáltottam előre Hidannak, aki szintén nagyon feszült volt.

-Ennél gyorsabban?Hisz így is úgy nyomom azt a kibaszott gázat, hogy mindjárt kiszakad!-válaszolta, majd gyorsan letörölte homlokát. Az út egy örökkévalóságnak tűnt. Hidan úgy nyomta a gázpedált, mintha az élete múlna rajta.
-A büdös picsába!-kiáltotta Hidan, majd odakaptam a tekintetem az útra. Hatalmas nagy dugó volt előttünk.

-Basszus, most mit csináljunk??

-Honnat a bánatból tudjam?!Nem vághatunk át rajtuk!

-Srácok!!-kiabált bele Nana a beszélgetésünkbe-A világért se zavarnálak meg titeket, de asszem nem fogunk beérni a kórházba!

-Na nem!Nem szülhetsz egy dugó kellős közepén!-válaszoltam riadtan, majd idegesen a hajamba túrtam. Próbáltam valamiféle kitérőt keresni, de hiába. Nem volt menekvés.

-INDULJ MÁR A ROHADT ÉLETBE!-óbégatott Hidan is a kormánynál. Bár mindketten próbálltunk kitérőt keresni, reménytelen volt. Be kellett látnunk, hogy Nana egy dugó közepén fogja világra hozni a gyermekét.

-Nana, feküdj le szépen az ülésre, s vesd szét a lábaid-utasítottam Nanát, aki kétségbeesésében azt se tudta, mit csináljon, csak próbálta tenni, amit mondok. Hidan kivételesen nem mondott semmit. Nem ordibált, nem káromkodott, csak az utat leste, hogy mikor indulnak már meg az előttünk lévő autók, ezzel szabaddá téve számunkra is az utat. Nana tette amit mondok, én meg elkaptam hátulról egy régi, törött esernyőt, s annak szedtem le a tetejét, amit Nana alá raktam, pokróc híján.

-Rendben Nana. Most pedig nyomd, ahogyan csak bírod!-mondtam, Nana pedig engedelmeskedett. Alig fértünk a hátsóülésen, de nem volt más választásunk. Egyszer viszont csak annyit vettünk észre, hogy a kocsi megmozdult. Hidan el tudott végre indulni a kórházba. Csak ezzel az volt a baj, hogy Nana már elkezdett szülni, Hidan meg sehol se tudott megállni. Jobb ötlet híján előreszóltam Hidannak, hogy hívja gyorsan a mentőket.
Nana minden tőle telhetőt megtett. Nyomta, ahogy csak bírta, minden fájdalmat eltűrően. Egyszer csak egy apró fejecskét pillantottam meg. A gyerek feje már kint volt.

-Gyerünk Nana, a feje már kint van!-kiálltottam, s szavaim annyira motiválták szerencsétlen Nanát, hogy szó szerint mindent beleadott.

-Megvan Nana!Sikerült!-kiáltottam, majd a folyamatosan vezető Hidan is hátranézett a visszapillantóból. Nana konkrétan félholtan feküdt, a kezemben pedig egy kisbabát tartottam

-Gratulálok, gyönyörű szép kislány-fejeztem ki gratulációm,  majd Hidannal összenéztünk, majd mindketten elmosolyodtunk.

Hidan végre talált egy helyet, ahol félre tudtunk állni. Nemsokkal később megjöttek a mentősök is, akik gyorsan elláták Nanát és a babát, majd el is vitték őket. Mi meg Hidannal kettesben maradtunk egy hűvős, februári estén egy kihalt parkolóban.

-Nem szállunk vissza a kocsiba?-kérdezte, én meg mosolyogva bólintottam.

-Úgy kb. 10 kilóméterre innen van egy Meki. Meghívhatlak?

-Hát hogy a viharba ne!-feleltem nevetve, majd visszaszálltunk a kocsiba, és elindultunk.