𝚠 𝚒 𝚜 𝚑 // 𝚌𝚊𝚖𝚒𝚕𝚘 𝚖𝚊𝚍𝚛𝚒𝚐𝚊𝚕

t w o

Fogalmam sincsen, hogy mikor aludtam el. Arra emlékszem, hogy Camilo elaludt, én pedig még jó ideig fent voltam. Hallgattam, ahogy csendesen szuszogott, éreztem, ahogy óvatosan közelebb húzódott mikor a szél ismét feltámadt és szinte csodáltam az arca vonásait.

A hold által visszavert fény lágy táncot járt a fiú arcán, így tökéletesen láthattam, ahogy arcizmai teljesen ellazultak, miközben ő békésen aludt. Néha motyogott valamit álmában, viszont túlnyomórészt csak nagyon halkan.

Valami borzasztóan megijeszthette, ugyanis hirtelen, egymás után kétszer is alakot váltott. Egyszer úgy nézett ki, mint én, a másik személy viszont számomra ismeretlen volt.

Amint visszaváltozott önmagává, finoman közelebb húztam, és hajával kezdtem játszani, hátha megnyugszik. Meg kell hagyni, nagyon puha a haja és dús.
Már egy ideje ezt csináltam, mikor én is elaludtam.

Reggel arra keltem, hogy Camilo mosolyogva bámult engem. Őszintén, egyszerre volt ijesztő és szimplán fura.

– Álmodban motyogsz – közölte egy ártatlan mosollyal arcán.

– Mhm említették már. De amúgy te is. Mit mondtam? – kérdeztem, miközben felültem.

Ő is felült, majd felvette az én alakomat, hogy minél hitelesebben utánozhasson engem.

– Camilo, nem vagy normális – kezdett csukott szemmel motyogni. – Az anyám meg fog ölni. Eltűnt a kezem. Te dugtad el?

Miután végzett a kis előadással, visszaváltozott. Nem tudom, hogy mást is mondtam-e, de nem is érdekelt. Csak nem mondtam semmi gáz vagy fura dolgot...

– Na és te mit álmodtál? – Érdekelt, hogy éjjel miért nézett ki úgy, mint én és az a nő, akit nem ismerek. Ismerős, de valahogy mégsem tudok rájönni, ki lehetett.

– Nem emlékszem. Csak arra, hogy benne voltál te és Abuela. Annyi még megvan, hogy veszekedtünk, de hogy min, azt nem tudom – megvakarta a fejét, majd vállat vont, jelezve, hogy tényleg lövése sincsen.

– Ohh... Hát, ezek szerint nem kéne találkoznom a családoddal – húztam el a szám.

– Őszintén, fogalmam sincs, hogy egyáltalán mit szólnának hozzá, ha bárki a családból bemutatna egy barátot. Eddig csak Isabela “hozott haza” valakit. Pontosabban a pasija jött oda bemutatkozni. Neki kifejezetten örült Abuela és a szüleink is, mert mindenki tudja, hogy valószínűleg házasság lesz, meg irritáló kölykök, akik szintén meg lesznek áldva valami marha hasznos képességgel. Egyébként szerintem nem is próbált senki sem barátkozni a testvéreim és unokatestvéreim közül. Nagy családunk van, “jól kijövünk egymással”, meg ilyenek, de én azért szeretnék több embert megismerni.

– Jézusom... Hogy nem untok rá egymásra? Mármint én értem, hogy sokan vagytok, nem ugyanazzal az egy vagy két emberrel kell egész nap beszélgetni, meg ilyesmi, de na...

– Nem tudom, hogy a többiek hogy bírják, de nekem már kezd elegem lenni. Szeretem őket, de néha olyan jól esne másokkal beszélgetni, elmenni barátokkal csavarogni, olyasmiket csinálni, mint a normális, velem egyidős emberek. Néha úgy érzem, az “áldás” kezd olyan lenni, mint egy átok. Nem nekem, mert nekem amúgy szinte semmi dolgom sincs, de az unokatesóimnak valami borzalmas lehet. A sok elvárás, a sok tennivaló... És mindez azért, mert az itt élők lusta szardarabok. Annyira nem képesek, hogy összeterelni a szamarakat vagy elsétálni a templomig. Esetleg kertészkedni. Mert úgy vannak vele, hogy minek megcsinálni, ha itt van a hihetetlenül erős Luisa, aki majd összeszedi a szamarakat, aki odébb viszi a templomot és itt van a mindig tökéletes Isabela is, aki majd növeszt virágokat és egyéb növényeket. A nővérem meg mindent hall, nincs magánszférám!