Győzelmi bál

Muszáj volt innom. Éreztem, ahogy a sokadik pohár Lángnyelv-whisky végigfolyik a torkomon, de nem törődtem az erős, maró érzéssel a nyelőcsövemben és a gyomromban. Innom kellett. Nem akartam józan maradni. Főleg nem itt.

Körülöttem majdnem mindenki vidáman táncolt, cseverészett. Ünnepeltek, hisz megvolt rá az okuk. Győztünk. Voldemort meghalt, Harry volt a nemzet megmentője velem és Ronnal egyetemben. Meg persze Piton, bár ezzel sokan tudnának vitatkozni, de mi nem tartozunk közéjük.

Felnéztem a poharamból az emberekre, és küldtem egy erőltetett mosolyt a táncoló Harry, Ginny, Ron és Lavender felé. Látszólag roppantul jól érezték magukat, Lavender el sem bírt mozdulni Ron mellől, bár ez egy kicsit sem volt meglepő. A lány sokat változott. A háború az ő személyiségét is átformálta, ha lehetséges, akkor sokkal elviselhetőbb lett a szememben. Mint ahogy mindannyian, ő is szerzett sebeket. Majdnem Greyback martalékává vált, aminek ékes bizonyítéka a harapásnyom a vállán, kezén, és a marcangolásnyomok a nyakán. Szerencsére Madam Pomfrey és a gyógyítók a Szent Mungóban jó munkát végeztek, így a sebeken kívül semmilyen mellékhatása nem maradt meg az incidensnek. Harry és Ron is épp elég lelki sebet szereztek, és le voltak fogyva. Jobban, mint valaha. A kempingezés megtette a hatását. Szinte csak gombákon éltünk, és amikor újra igazi ételhez jutottunk, mind a hárman úgy ettünk, mint soha. Időbe telik visszaszedni azt, amit leadtunk.

Ahogy a „kempingezés" ismét eszembe jutott, egy újabb korty italra volt szükségem. Undorodtam a körülöttem bálozóktól. Nem azoktól, akik ott voltak a roxforti csatában, vagy akik ellenálltak Voldemort és serege nyomásának, hanem azoktól a minisztériumi munkásoktól, akik tisztában voltak vele, hogy mikor vették át Voldemort emberei a hatalmat a Minisztérium felett, de nem tettek semmit, csak sodródtak az árral, és most pedig úgy ünnepelnek itt, mintha vért izzadtak volna a győzelemért. Ugyanúgy undorodtam Dracótól, aki Pansy Parkinsonnal iszogatott a terem túlsó oldalán és fanyar képpel nézte a táncoló embereket. Lehetséges, hogy Harryt megmentette a haláltól a Malfoy kúriában, de azon felül semmit sem tett életében, amiért őszintén kinyilváníthatnám, hogy itt a helye. Semmit.

Dühösen pattantam fel a székemből, nem törődve azzal, hogy megtántorodtam az alkohol miatt, magas sarkú cipőm, pedig hangosan koppant a köveken, ahogy kimasíroztam a teremből. Levegőre volt szükségem. Nem bírtam elviselni a tömeget.

Tömeg. A roxforti harc. Egymás hegyén-hátán a holttestek, az egymást lökdöső harcosok, az a sok vér...a kínkeserves kiáltások és sikolyok...Bellatrix vérfagyasztó nevetése...

Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba. Megborzongtam, mihelyst megcsapta a bőrömet és orromat a késő esti hűvös levegő. Végre, egy kis csend. Friss levegő.

A bált végül nem a minisztériumban tartották, mint ahogy eredetileg szerették volna a szervezők, hanem Bill és Fleur esküvőjéhez hasonlóan egy hatalmas, varázslatokkal levédett sátrat vertek fel a semmi közepére, hogy a varázslók és boszorkányok nyugodtan szórakozhassanak, és ha kell, ki tudjanak menni a levegőre. Ezt a Minisztériumban nem biztos, hogy meg tudták volna tenni.

Mélyet szippantottam a levegőből, és megdörzsöltem a libabőrös karomat, hogy ne fázzam.

- Boszorkány vagy, te idióta – motyogtam az orrom alatt, majd előhúztam a pálcámat és egy melegítő bűbájt szórtam magamra. Mindjárt jobb volt. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, amikor Ron mondta nekem ugyanezt, még elsőévben. Mintha ezer év telt volna el azóta.

- Nem tudtam, hogy emlékeztetnie kell magát, hogy boszorkány – hallottam meg egy cinikus hangot balról. Ijedtségemben felugrottam és sikkantottam egy aprót. Pálcámat előreszegezve átkok és rontások sora kúszott elmémbe, már csak választanom kellett volna közülük. – Nyugalom – mondta a hang, ami hátborzongatóan ismerős volt, majd fény gyulladt a pálcája végén, megvilágítva ezzel a velem szemben álló alakot.