Hurrikánnal a belsőmben viharzok be a szobába. A tükörben ránézek erre az alakra akivel elszámolni valóm van. Én magamnak kell válaszolnom önmagam kérdéseire.
- Te ki vagy??! És ne merészeld kiejteni a neved, kit vagy mit jelöl az a név?
-Az idő síkján talán még fiatal, de csak most, előbb még gyerek voltam, utóbb pedig öreg leszek. Miért pont ez a pillanat számít? A jelenlegi énem az aki vagyok, vagy az idővonalamon lévő összes én, aki voltam, aki vagyok és aki leszek összessége vagyok én? Vagy talán van lét idő nélkül, akár az idő felett egy másik állandó síkon?
-A kérdést kérdésekkel kerülöd el. A nyelvbe kapaszkodsz amit dominálsz, és úgy formálsz belőle légvárakat ahogy csak szeretnél. Ki vagy te valójában?
-Én a szemlélődés vagyok, egyfajta kíváncsiság amely nem a betűket akarja megfejteni, hanem hogy mi rejlik az árnyékukban, mit takarnak el és mi az amit szándékosan vagy véletlenül nem írtak le.
-Szemlélődés de nem akarat vagy cél nélkül, ki vagy és mit akarsz csinálni??!
-Aki hitet kiabál, el akarom hallgattatni, aki hitetlen, annak jelentést akarok adni. Aki kapaszkodik, a mélybe akarom lökni, aki a semmiben lebeg, azt magamhoz akarom ölelni. Egy jelentés vagyok, de persze jelentéktelen. Csak egy út vagyok, az úton új utak felé.
-De mi a cél? Hova akarsz kilyukadni? És utána?
-A cél nem fontos, az út reménytelenül. De remélem az utam új utakat talál, de ha nincs új út, az csak a halál.
-Sietsz vagy tétovázol az utadon? És ki vagy te utoljára kérdezem??!
-Az utamra sietek, de nem a célom felé. Tétován megállok nincs ki űzzön, hajtson, se halál se élet nem siettet. A beosztott vagyok ki nevet a felettesén, én az egó vagyok te a felettes én.
