Álomból valóság

o n e

Miért vagyunk, mi, gyarló sorsú emberek abban a helyzetben, hogy képesek vagyunk egy másik embertársunkhoz szexuálisan vonzódni? Én éppen ebben a helyzetben vagyok. A Bájitalok Mestereként annyi nőt kaphatnék meg, amennyit akarok (lábjegyzetként megjegyzem, hogy a jó része már az enyém lett). De most, ebben a megátalkodott helyzetben, itt, a huszonegyedik században, mégis: nekem most csak egy nő kell. Addig nem nyugodhatok, míg nem lesz az enyém. Még valójában nem tudom, hogy ki lehet az. Talán hülyének néznének, ha ezt megtudnák. Valójában annyi történt, hogy álmodtam egy lányról. Az arcát egy egyszerű, de nagyszerű, rafinált szabású álarc takarta. Bálban voltunk. Érdekességként: mugli szmokingot viseltem. A lányon (nevezzünk innentől tök átlagosan Jane-nek) egy harang alakú nagy estélyi volt, ami vanília színben pompázott, hozzá a gyöngyberakásos álarc, ami elrejtette a fél arcát. Szépen metszett, tökéletes formájú, vérvörös ajkakat, valamint kávébarna színű szemeket láthattam. Keringőztünk. Testünk egyszerre mozgott a lágy ritmusokra. A kép hirtelen megváltozott, és egy hálószobában találtam magam, egy hatalmas franciaágyhoz voltam kikötözve, egy szál alsónadrágban. A baldachin az ágyra volt hajtva, de mögüle egy tökéletes nőalak sejlett, térdig érő – talán – selyem köntösben. A függöny elhúzódott, a nő háttal állt nekem. Barna, hosszú haja eredetileg lágy hullámokban omolhat azokra a vállakra, de most egyszerűen fel volt fogva. Jól tippeltem: selyem köntös, ráadásul fekete. Az azonos színben pompázó magas sarkúba bújtatott lábakon combfix, ami harisnyakötővel volt a cipőhöz színben harmonizáló francia bugyihoz rögzítve. A rafináltan csipkézett melltartó csak még jobban kiemelte a nő melleit. Teljesen egészében felém fordult. Az álarc ugyan fekete lett, de a mögötte lévő arc nem: Jane. Csábos mosoly húzódott ajkain. Kitöltött egy pohár bort, amit saját maga hajtott fel egy húzásra.

Nem értem, miért van az, hogy a nőkben is ekkora szexuális feszültség támadhat. Olyan vággyal keltem fel ma reggel, hogy az valami eszméletlen. Ron meg is jegyezte: „Ejha, Hermione!" Valójában nem tudom, hogy ezzel a kijelentésével mit jegyzett meg pontosan, de valahogy nem vagyok képes a normális emberi tevékenységekre. Borzasztó romantikusnak induló álmom volt. Bálban voltam. Egy egyszerű, vanília színű nagyestélyit viseltem, hozzá színben illő álarccal. Volt párom is. Egy szmokingos férfi. Az arcát nem takarta semmiféle maszk, de mégsem láttam tökéletesen. Csak az ébenként csillogó fekete hajára emlékszem, amit egy szatén szalaggal kötött össze , valamint a hasonló színű szemeire emlékszem. Pillantása a lényemig hatolt. Táncoltunk. Keringő volt, testünk egyszerre kapta el a ritmust. Hirtelen egy hatalmas ágy előtt találtam magam, az arcomon maszk, és elég szexinek éreztem magam. Fekete fehérneműben voltam, hozzá színben passzoló cipőt, harisnyát és köntöst viseltem. Az ágyon egy ember volt. Elhúztam a függönyt, és a báli partneremet láttam... kikötözve. Uram atyám, ez a pasi valami... huh! Nevezzük innentől Johnnak. Elmosolyodtam, és töltöttem magamnak egy pohár bort. Annyira ideges voltam, hogy azonnal megittam.

Annyira vártam, hogy mi lesz ennek a nem mindennapi álomnak a végkimenetele. De hát mint tudjuk, nem mindig teljesül a mi akaratunk. Felébredtem.

Teljesen meg voltam ijedve, hogy te atya úr isten: most mi lesz? De minden jónak vége szakad egyszer. Felébredtem.

Nem egy szokványos álom, az biztos. Szinte minden éjjel visszatér, és kezdek beleszeretni ebbe a titokzatos idegenbe. Ez pedig annyira... izé. Nem találok rá jobb szót. De komolyan. Én, Perselus Piton, életemben másodszor, de szerelmes vagyok. Túl vagyok Lilyn. Érdekes módon, sosem szex lesz az álom vége, hanem beszélgetés. Teljesen be vagyok zsongva. Mi van, ha a lány nem is létezik? De kell neki, egyszerűen muszáj. Beszélgetésünk közben azt mondta, hogy Roxfortos. Csak nyitott szemmel kell járnom az iskolában, minden lányt meg kell figyelnem az órámon. A tanári kar szóba sem jöhet: egytől egyig vénasszony mind.

Istenem, teljesen hülye vagyok! Beleszerettem az álombéli pasasomba! Bár sokat beszélgetünk, annyi sikerült kideríteni, hogy varázsló, és ide jár a Roxfortba. Az kicsit túlzás, hogy ide jár, mert amint láttam kicsit idősebb. Vagy csak a szemem csapott be? Szóval keresnem kell. Szerintem ezek az álmok teljesen nem véletlenek, valaki kreálja őket. De ez most komoly! Azonnal elmegyek a könyvtárba, és kiderítem, hogy mi lehet ez.

Teljesen kizárva a külvilágot, sétálgattam a kastélyban. Hirtelen egy hatalmas szőrcsomóval rendelkező valami leírhatatlan sebességgel nekem rohant. Nem is foglalkoztam vele, tovább mentem.

Ki volt, azaz idióta, aki még csak annyit sem tett, hogy segített volna felállni? Mindegy, nem is érdekel. Besiettem a könyvtárba. Órák hosszat ültem, az összes létező irományt átnéztem, és egy árva betűt sem találtam! Sőt, tovább megyek: még írásjelet sem!

Bál lesz. Mugli bál. Mármint ilyen szmokingos, kiöltözős, lassú zenés banzáj. Azt vettem észre, hogy teljesen olyan helyzetbe fogok csöppenni, mint álmomban. Mára már teljesen, visszavonhatatlanul, végérvényesen beleszerettem... Jane-be.

Bál lesz. Mugli bál. Mármint ilyen nagy estélyis, kiöltözős, lassú zenés banzáj. Azt vettem észre, hogy teljesen olyan helyzetbe fogok csöppenni, mint álmomban. Mára már teljesen, visszavonhatatlanul, végérvényesen beleszerettem... Johnba. Mondtam, tudtam, éreztem, hogy nem véletlen! Ezt valaki megrendezte! Már csak a vicc kedvéért is ugyanazt viseltem, mint majdnem minden este álmomban.

Amikor beléptem a terembe, ösztönösen vanília színű ruhákat kerestem, az amúgy is színes kavalkádban. Keresztül-kasul körbejártam a Nagytermet. Sehol senki. Aztán... igen! Az egyik eldugott sarokban ül, egymagában, miközben azt a förtelmes puncsot kortyolgatta. Hogy legyen annyi pikantériája az első táncnak, egy sima fekete álarcot varázsoltam magam.

Nem, és nem, és nem! Még mindig nem látom a srácomat. Miért kell minden varázslónak fekete szmokingban lennie? Valaki megkocogtatta a vállamat. Megfordultam. Ő volt az.

Felkértem táncolni. Nem ismertem meg, ő sem engem. Csak John és Jane, mi voltunk. Ketten. Ismerős a szám. Beethowen Holdfény szonátája csak megkoronázza a mai estét. Ismét egyszerre mozogtunk, a ritmus egyszerűen a vérünkbe ivódott. A kezem óvatosan a partnerem álarca felé közelített.

Te jó ég! Mindjárt leleplez. De annyira jó ez így, hogy csak mi vagyunk, ketten: John és Jane. Most kezdjem én is? Vegyem le róla?

Az arca nagyon puha, az érintésemre behunyta a szemét. A kezünk egyszerre éri el a másik álarcát. Óvatosan kibújtatom belőle, mire rólam is lekerül. Nem hiszek a szememnek.

- Herimone Granger?

Nem hiszek a szememnek.

- Piton professzor?