Amnesia [Lee Felix ff.]

~ Prologue ~

Nem éreztem semmit. Csak lebegtem valahol a semmiben.  A szemeim csukva voltak és mozdulni sem bírtam. Csend és nyugodtság honolt a levegőben. 
Valaki a nevemen szólongatott. De egy idő után abbahagyta. Nem ismertem fel a hang tulajdonosát sem a hangját. De ismerősen csengett. Mintha hallottam volna már valahol.

Lassan nyitogatni kezdtem a szemeimet, de hamar be is csuktam a rengeteg fény miatt, ami az arcomba áradt. Miután megszoktam a világos teret, körbe néztem. Egy kórteremben voltam, egyedül. Az egész szoba és minden bútor (vagy például függöny) fehérben pompázott. A szoba nagynak bizonyult és egy másik ajtót is láttam a bejáratin kívűl. Gondolom az lehet a fürdőszoba. Volt két ablak, amit függönyök takartak el, de még így is ömlött be a sok fény.

De nem sokáig nézegettem a környezetemet, inkább gondolkozni kezdtem. A fejemben rengeteg kérdés cikázott, amire választ kellett találnom. Először is Ki vagyok? Miért vagyok itt? Miért nem emlékszem semmire a múltból? Még a tegnapra sem.
Megpróbáltam felállni vagy legalább megmozdulni, de ezek a tevékenységek nem nagyon akartak sikerülni. Észrevettem, hogy több kisebb zúzódás van a testemen, illetve egy csuklórögzítő van a jobb karomon. Miután valamilyen csoda folytán feltápászkodtam, iszonyatos fejfájás tört rám. Ennek ellenére valahogy sikerült felállnom és bár az első lépéseim eléggé ingatagok voltak, kis idő múlva már könnyedén fedezhettem fel a szobát.

Az utam az ismeretlen ajtóhoz vezetett. Sejtésem beigazolódott és tényleg egy  fürdőszoba volt az ajtó túlsó oldalán.
Találtam egy tükröt, ahol alaposan szemügyre vettem a testem. Azzal tisztában voltam, hogy lány vagyok, de azon kívül, ha nem nézek tükörbe, akkor lehetetlennek bizonyult volna, hogy bármit is elmondjak a kinézetemről.
Hosszú világosbarna hajamhoz két ugyanolyan színű szem tartozott. 
Vékony testalkú lány nézett vissza rám. Az idomaim alig mondhatóak nagyobbnak az átlagosnál. Nem néztem volna többnek magamat 22 évesnél.
Alapvetően megvoltam elégedve a kinézetemmel. Elkezdtem pár mondatot mondani a tükörképemnek, hogy halljam a hangomat. Kellemes és lágy hang volt. Szerintem ez egy egészen ideális test.

Visszamentem a szobába és az ablakhoz sétáltam. Cselekedetem közben észre vettem, hogy az ágy melletti kis szekrényen friss virágok vannak. Kék orchideák.  Elmondhatatlanul gyönyörűek voltak.
Az ablaknál ácsorogtam és miután félrehúztam a függönyt, kinéztem a városra. Körülbelül reggel kilenc óra körül volt az idő. És azon gondolkoztam, hogy az életem ezek után hogyan fog alakulni.
Egyszer csak kopogást hallottam az ajtó másik feléről. Kicsit furcsállottam, mert még elméletileg senki sem tudja, hogy felébredtem-e.
- Bejöhet - mondtam a hangomban egy kis bizonytalansággal. Mondhatom nagyon okos ötlet volt beengedni egy random idegent, de most már mindegy.
Bejött egy nálam kicsit idősebb fiú. Kicsit baba arca volt és nagyon aranyosan nézett ki. Lágyan mosolygott rám, biztosan ismerjük egymást.

- Jó napot - hajoltam meg előtte, ahogyan azt az illem megköveteli.
- Miért köszönsz nekem így Yoora? - Én vagyok az, Felix - mondta a számomra még mindig ismeretlen fiú.
De legalább már 2 információt megtudtam. Minden bizonnyal az én nevem Yoora. A szép fiúé pedig Felix. Ismerős arca volt, csak nem tudom honnan.
- Sajnálom, de nem tudom, hogy ki vagy - mondtam neki bűntudattal a hangomban.

Először csak elkezdett nevetni, de amikor látta, hogy tényleg nem ismerem fel, akkor eléggé kétségbeesett fejét vágott.
- Te tényleg nem ismersz fel? - kérdezte sírós hangon.
- Sajnálom, de jelen pillanatban azt sem tudom, hogy én ki vagyok.
A fiú szemében könnyek csillantak, amelyek lassacskán, majd egyre gyorsabban folytak le az arcán. Nem tudtam mit tenni, csak álltam és néztem az előttem álló elkeseredett személyt. Hatalmas bűntudat lett úrrá rajtam és az én szemeimben is gyülekeztek a könnyek. Majd nem sokkal a fiú után nekem is megannyi sós csepp gördült le az arcomon.
- Tényleg nagyon sajnálom - hajoltam meg előtte újra. Ő csak megfogta a vállaim és felegyenesített.
- Nem haragszom. Nem a te hibád, hogy elütöttek. De először is nyugodj meg - ezzel letörölte a saját és az én szomorúság cseppjeimet is. Az ágyamhoz vezetett és leültetett.
- Szóval mesélnél arról, hogy én ki is vagyok? Illetve téged is megszeretnélek ismerni.
- Persze! - mondta az előző hangulatához képest egy fokkal vidámabban.