A Szent Johanna Gimi:Kezdet - Cortez szemszögéből

Szeptember 8.

      Az elmúlt hétben semmi említésreméltó sem történt. Elég annyi, hogyha Ricsivel nem tartottam volna folyamatosan a kapcsolatot, már fejbelőttem volna magamat. Helyzetjelentéseiből megtudtam, hogy nélkülem halálra unja magát, alig várja, hogy hazaérjek. Mondtam neki, hogy én is hasonlóképpen érzek. 

    A reggelem ugyanúgy indult, mint ahogyan az összes „vissza a suliba" reggel. Szórakoztatott a tudat, hogy vajon mikor hagyom itt a Szent Johannát. Két hét? Egy hónap? Esetleg kihúzom félév végéig? Áh, nem is érdemes rajta gondolkodnom, majd a szüleim eldöntik helyettem, elvégre nekem nincs beleszólásom az életembe. Pff. Felkaptam egy bő, fehér pólót és egy farmert, a hajamat majdnem fél óráig igazgattam, hogy úgy tűnjön, mintha alig foglalkoztam volna vele. A konyhában felkaptam egy dobozos kólát és levágtam magamat az étkezőasztalhoz, mert még volt idő az indulásig.

-Hát te, már kész is vagy? – jelent meg a nagymamám. Rosszallóan megrázta a fejét, amikor meglátta, hogy a reggelim egy dobozos kóla.

-Ja, nem tudtam aludni – ez éppenséggel nem volt igaz, csak több idő kellett a hajam elkészítéséhez. A nagyi ezt nyilván nem hitte el, de azért rámhagyta a dolgot.

-És mit tudunk a titokzatos 12. osztálytársról? – nézett rám sanda mosollyal.

-Ricsi szerint szép, de egy kicsit stréber. Virággal, az emóval barátkozik, amivel még mindig nincs baj, de az, hogy Neményivel, na, az már gáz. Az a srác totál gyík, és ha el tudja viselni, akkor nem lehet annyira különböző a seggfejtől.

Nagyi furcsán nézett rám, aztán legyintett egyet.

-Attól még, hogy azzal barátkozik, akivel, és mert okos, nem illik rögtön besorolni valahová úgy, hogy nem ismered. Majd, ha hazajössz, hidd el nekem, más véleményen leszel – mondta, majd megkavarta a tűzhelyen lévő valamit. Egy vállrándítással reagáltam le az egészet, mert hiába van nagyinak szinte mindig igaza, most érzem, hogy nekem lesz. Ezzel a tudattal indultam el a suliba. Mielőtt bementem volna a kapunk, írtam egy üzenetet Ricsinek, hogy megérkeztem, aztán megittam azt a pár kortyot, ami maradt a kólámból, a dobozt meg kidobtam egy kukába, írt Ricsi, hogy a nyelvi előadó előtt vár. Visszaírtam neki, hogy az meg hol a fenében van? Erre visszaírt, hogy csak kövessem a zajt. A portán a portás kicsit akadékoskodott, hogy miért nincs belépőkártyám, de miután elmagyaráztam neki, hogy miért nincs, elküldött, hogy akkor menjek a titkárságra, ott átvehetem. Szóval utam a titkárságra nem ment olyan zökkenőmentesen, mert Máday (az igazgatóhelyettes, baromi szigorú), megállított.

-Fiatalember! Jöjjön csak ide! -bökött felém a vonalzójával. Anyám, Ricsi nem túlzott. – Hogy hívják?

-Antai-Kelemen Ádám.

-Szóval Antai-Kelemen. Remélem nem szándékozol a gördeszkát használni az épületen belül – vizslatott azokkal a mérges, tekintélyt parancsoló szemekkel, és ha ijedős gyerek lennék, tuti beijedtem volna. De nem vagyok :).

-Semmiféleképpen, Máday igazgatóhelyettes asszony – villantottam meg egy szép mosolyt. Máday szigorúan bólintott egyet, majd utamra engedett. Amint kikerültem a látóköréből, megkérdeztem egy felsőbb évest, hogy merre van a titkárság. Elmagyarázta, majd a lépcsőn felérve levágtam a deszkámat, így mentem, illetve gurultam a belépőkártyámért, a diákomért és a lakatomért, amit majd a szekrényemre kell raknom. Mikor végeztem, kaptam egy üzenetet Ricsitől, hogy hol a fenében vagyok már. Gyorsan visszaírtam, hogy először elkapott Máday, de amúgy a titkárságon :).

Hallgattam Ricsire, követtem a zajt. Így leltem az osztályomra. Ricsi már a folyosó végéről kiszúrt, vadállat módjára integetett nekem. Mikor odaértem, fél vállal, amolyan tesós stílusban üdvözöltük egymást.