i am you || chanlix

01.

Jisung kopogás nélkül nyit be a bejáratiajtón, lerúgja a tornacipőjét, a koszos rongyszőnyegre löki a többi mellé, majd szokatlanul nyugtalan léptei egyre csak Felix szobáját keresik.
Nyomaikban túlcsordul az elfojtott izgalom, a szabad nyár reménye, a felnőtté válás gondolata, és bármiféle illedelmesség jelét nem tanúsítva ront be a hálóba, cseppet sem törődve azzal, hogy a fiatalabb halálra ijed váratlan vendégétől; hogy az előbb még a redőnyön át beszökő nap halvány, narancssárga fénye milyen idilli szelídséggel simogatta körbe a szoba bútorait, homályos sziluetteket rajzolva nekik, milyen gyengéd szeretettel csókolta fényesre a levegő apró porszemeit egytől egyig; hogy így megtöri a szoba fojtogató sötétjét és nyugalmát, színt vidve a narancsos hajú fiú egyhangú, nyomasztó világába.
Fehér zoknijában áttrappol a szobán, egészen az ablakig, hogy beengedhessen egy kis friss levegőt (hátha mindent visz magával, s valami újat, s megnyugtatót hoz magával cserébe, mint a forró nyári napokon a kellemes szellővel érkező, felfrissítő viharfelhők, vagy a dohányzás ígérete egy függőnek, aki remeg, hogy végre a szájához emelhessen egy szálat, s tüdejéből feláramló füstjével szürkére festhesse ezt az amúgy is színtelen világot).

Az ágy felé veszi az irányt, hogy kényelmesen leheveredhessen a pontosan egy nappal fiatalabb társa közvetlen közelében, aki képtelen rá figyelni, csak zuhan tovább saját, rideg világában, zuhan és zuhan, már vagy három teljes éve, ugyanazt a plafont bámulva mozdulatlanul, mintha bármi érdekes lenne ott.
A szomorúság lídércként ül a törékeny fiú mellkasán, szinte érzi, hogy a fájdalomtól összeroppannak bordái, és meggyötört szívébe milliónyi apró szilánk hatol. Érzi, ahogy lassan elfogy az ereje, s nem tud tovább kűzdeni, csak hagyja, hadd fájjon, hogy utoljára érezhessen még valamit. Ez is több, mint az a kíméletlen üresség, amely néha rátör, s olyan érzést kelt benne, mintha végleg megszűnt volna létezni.

- Már ne haragudj meg, de te mikor fürödtél utoljára? - érdeklődik teljes komolysággal a hangjában Jisung (és ha az ember jobban megfigyeli, megbújva valamennyi undort is felfedezni vélhet), s próbál kényelembe helyezkedni, átveti karját és a lábát a szeplősön, aki ki tudja miért, még hagyja is. Jisung csak helyezkedik és helyezkedik, mozdulatai csordulásig tele vannak élettel és izgalommal és ez akkora ellentétet képez a szoba bágyadtságával, mintha két különböző világ találkozna egymással.
Nem tudja elviselni, hogy barátja nem figyel rá.

- Milyen nap van? - kérdez vissza, de még egy röpke pillantást sem hajlandó vetni a másikra, hangja elhaló és rekedtes, bőre hófehér és hideg, ajkai sebesek és Jisungot ez kissé megijeszti, de próbál nem ezekre az apróságokra fókuszálni, sokkal inkább arra, hogy lábait minél kényelmesebben illessze a másikéi közé. Amúgy is, minek aggódjon annyira, ha már olyan jól megszokta Felix felixes dolgait, az aprócska lakását a város szélében, körbe hatalmas napraforgóföldekkel, az idióta festményeit, az állandó frissen lefőtt kávé illatát a nappalijában, az idegesítő napsárga kanapéját (amin egyébként kimondottan jót lehet aludni), a naplóját, amit még mindig a volt barátjáról ír, ő pedig titokban elolvasta, és még a néha hideg, fehér bőrét, cserepes ajkait, a rekedt hangját is, meg a rendelten szobáját, és lehet, hogy őt ez bosszantja egy kicsit, de nem tud mit tenni. És Jisung talán nem is akar semmit tenni, mert ezek azok a dolgok, amik Felixet Felixszé teszik.

- Szombat - válaszol, s megvonja a vállát, ügyelve arra, hogy véletlenül se mozduljon túl nagyot ahhoz, hogy kijöjjön a tökéletes pozícióból.
- Akkor négy napja.
Jisung elfintorodik, s átvillan a gondolat az agyán, hogy a másik talán azóta ki sem mozdult az ágyból, és ha Jisung egy dolgot utál, akkor az ez a Felix. Az a régi Felix, akinek a létezéséről próbált nem tudomást venni, az a Felix, aki mégis mindig a nyomukban van, s bármikor kész átvenni az új és valamivel jobb Felix helyét, hogy kegyetlenül a mélybe taszítsa, s saját szomorúságába fujtsa őt újra.