Amiről senki nem beszél - Pedig kellene

A kezdetek

Szeretnélek köszönteni, ha már ide tévedtél. Nem biztos hogy van értelme annak amit csinálok az írással, de valahol nekem is el kell mondanom. 
Kezdjük a tényekkel, 21 éves vagyok, még iskolába jártam mikor tudomást szereztem a várandóssággomról. Addig a pontig magam is megvetettem mélyen magamban azokat akik az abortuszt váálasztották, egészen addig ameddig én nem kerültem abba a helyzetbe. 
Magyarázkodhatnék, hogy mi miért történt hiszen van ok és okozat, de nem akarom mentegetni magam. Egyszerűen csak elmesélem a tényeket. 
2020. Decemberében megismerkedtem valakivel. Elsőre egy elképesztő férfit ismertem meg, kalandvágyó, családcentrikus, tudjátok az a valaki akit mi nők igazán keresünk, és még talán jól is nézett ki. Ez volt az a csodálatos lila köd amit mindenki megismer valamikor az életben.
Azt hittem, hogy az én életembe nem fog már olyan jönni aki valóban szeret. Hat éven át elzárkóztam a szerelem elől, kalandokba futottam, őt se becsültem többre, de a heteket hónapok váltottáák fel, később egy városba költöztünk, miatta választottam abba a városba iskolát. Eleinte nem is vettem észre semmit abból, hogy igazából nem is olyan mint amilyennek mutatta magát, fél éve voltunk együtt, azokban a hetekben érettségiztem, tudtam hogy még tanulni akarok, ő is tisztában volt vele. Azt hiszem itt kezdődhettek az első gondok, nem akarta hogy tanuljak, azt akarta hogy menjek el gyárba dolgozni 3 műszakba, mert hogy az milyen jól keres. Ne értsen senki félre. Édesapám is egy gyárban dolgozik, 3 műszakban, sőt voltam vele dolgozni, kipróbáltam és tudtam hogy nem egy gyárban szeretném leélni az életem. Megvoltak a terveim. Volt egy elképzelésem. Mikor nem vettek fel a művészetibe akkor újra terveztem. Másik iskolát választottam, nem estem kétségbe. Ő már akkor is azt mondogatta hogy ez egy jel hogy menjek el dolgozni. Nem büdös a munka, semmi olyasmiről nincs szó, hogy munka kerülő lennék vagy hasonló, de nem akartam feladni a lehetőségeimet arra hogy tanuljak. Azt hittem többet elérhetek azzal ha tanulok. Nyár végén augusztusban, mikor már gőzerővel készültem az új sulira, és a költözésre. Nagyon csúnyán összevesztünk, elhagyott. Ott áltam egy idegen városban, barátok és család nélkül. Nem tudtam mi legyen, elfogadtam a döntését nyugtattam magamat, hogy majd megnyugszik és minden renben lesz. Nem kellet sokat várnom. 
Igazam lett. Másnap hívott. Megkérdezte hogy vagyok. Bár nem nem kért bocsánatot. Ő nem szokott, de legalább hívott, és minden ott folytatódott ahol abbamaradt mintha a veszekedés a szidalmak, vagy a sértések amiket egymás fejéhez vágtunk meg sem történtek volna. Hibás vagyok én is. Akkor kellett volna lezárnom ezt az egészet és akkor most nem ülnék itt. A világ másik végén, egyedül. 
De mi kibékültünk. Elkezdődött a suli. Minden rendben ment. Ápolónőnek tanultam, nagyon szerettem. Eltelt pár hét. Azon a napon megbeszéltük hogy kimegyünk iszogatni, egy barátom jött látogatóba. Valami ostoba szikra miatt elővettem a szekrényből egy terhességi tesztet. Megcsináltam. Egyszerre kezdtem nevetni majd zokogásban törtem ki. Felhívtam a legjobb barátomat aki épp úton volt hozzám. Ő velem örült. A teszt pozitív lett. Már azonnal agyalgattam a neveken. Annyira sokkos állatpotban voltam, hogy egyszerűen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Szerelmes lettem azonnal a gondolatba "anya leszek". De az élet nem ilyen jótékony mindig. Világgá akartam kürtölni a boldogságom. Későn vettem észre azt, hogy a párom hogyan néz rám. Nem volt boldog, nem őrült. Szó sem hagyta el a száját. Mikor kettesben voltunk, csak annyit mondott, hogy most nem alkalmas, nem szülhetem meg ezt a gyereket.
A lila köd amiről meséltem itt szerte foszlott. Felváltotta a harag, a megvetés és a mély gyűlölet. Soha nem csalódtm még ekkorát mint akkor ott azon az estén. Persze, természetesen meghallgattam, hogy mit gondol, de már nem hallottam meg a szavait. Nem akartam hallani hogy ő miért nem akarja, hogy ő miért nem érzi azt amit én, a csodát, a szívdobogást. Ő nem érzett minket. Nem hibáztatom. Már a haragom is elmúlt. 
A botrány és a fájdalom viszont csak ezután következett. Nem ő volt az egyetlen ezzel a véleménnyel. A végén ott álltam egyedül a semmi közepén egy rakás kéretlen véleménnyel. Kisokossal az abortuszról. Egyetlen dolgoban voltam teljesen biztos, hogy én ezt nem akarom. De ezt nem tudtam kimondani. Nem tudtam leírni. Nem tudtam elmenekülni. Mégis hova mehettem volna? Kihez fordulhattam volna? Senki sem látta meg hogy baj van. Én pedig nem szóltam, hogy segítsetek ezt nem akarom. Mindenbe beletörődve. Elfogadva a sorsom, elmentem a műtétre.