A zene leáll, én pedig térdeimen támaszkodok meg. Be- és kilégzek, csillapítva heves szívdobogásom, majd ahogyan felpillantok, a tükörben saját magamat látom: csapzott, fekete tincseimet, melyek kezdetben össze voltak fogva, de most már jópár rakoncátlan hajszál szemeim elé hullik. Homlokomon gyöngyöznek az izzadtságcseppek, karjaimon izmaim feszülnek, elvégre nem takarja őket fehér trikóm, majd miként felkelek, vállaim lemondóan és fáradtan billennek előre. Inkább elpillantok a sima felület felől, majd lassú léptekkel az öltözőbe ballagok.
Valamiért, ha táncolok, a végén mindig rá gondolok, hiába felejteni jövök valójában a terembe. Így hát, tervem állandóan csupán csak félig sikeres, én minden ellenére mégis elégedett vagyok ezzel, hiába nem kellene beletörődnöm. A továbblépés kapuján már muszáj lett volna réges régen áthaladnom, de mindaz, hogy régen minden milyen jó volt, teljességgel magához láncol, s uralja az életem. Nem hagy szabadulni, én pedig inkább naivan hiszem, hogy mindez helyén van így. Mert bármennyire is tisztában vagyok azzal, hogy Felix elhagyott, én máig a múltbéli emlékeinkben élek tovább.
Hogy milyen jó volt vele, mennyire megértettük egymást, hogyan összeillettünk, hány emlékre tettünk szert, milyen nagyon szerettem és szeretett, és hogy talán sosem fogok találni valakit, aki hozzá hasonló.
YOU ARE READING
REFLECTIONS - ✓
Fanfiction(hyunlix.) A csillagok közt voltunk, de mióta elhagytál, csak zuhanok. ☾︎ | -𝗯𝗲𝗳𝗼𝗿𝗲𝘁𝗵𝗲𝗱𝗮𝘄𝗻 ; 20220409 ههههه
