November Rain

TWO

L E W I S

Lustán nyitogatva szemhéjaimat próbáltam magamhoz térni. Az ablakokon besütő napfény, könyörtelenül kezdte bántani íriszeimet miközben realizáltam, ismét nem otthon vagyok. Aztán egy pillantást vetettem a mellettem szuszogó szőke lányra, akinek – mint az összestöbbi egyéjszakás kalandomnak – nem tudtam a nevét. De hogy őszinte legyek, nem is törtem magam, hogy megtudjam a nevüket. Mind ugyanolyanok voltak. Könnyűvérűek, naívak, és mindig volt egy kihagyhatatlan közös vonásuk. Pénzéhesek. Sajnálatos – vagy ha az én szemszögemből nézzük, nem sajnálatos – módon, a mai nők többségének elegendő volt egy megtévesztő, ugyanakkor megkapó megjelenés – amin persze látszódnia kellett annak, hogy jó sok pénzed van – és a lábaik már automatikus módon szét is nyitódtak előtted.

A takarót lerántva magamról feltápászkodtam, majd komótosan elkezdtem magamra húzni a tegnapi ruháimat. A zakóm zsebéből előhalászva a telefonom az órára meredtem. Még volt körülbelül két órám a repülőm indulásáig, szóval visszacsúsztattam a zsebembe, majd egy pillantásra se méltatva a tegnap felszedett csajt, elhagytam a lakást. Mondhatják, hogy egy rohadék vagyok, de mint annyi minden más ebben a kibaszott világban, ez sem érdekelt. Ugyanis tényleg az voltam, de a legtöbb emberrel ellentétben, én szerettem is rohadék lenni. Felmerülhet az a kérdés, hogy miért? Erre egyszerű a válasz. Mert megtehettem. Ha egy embernek 24 évesen annyi pénze van, hogy akár New York összes felhőkarcolóját fel tudná vásárolni ha akarná, azt már rég nem érdeklik ilyen kis apróságok, mint hogy mit gondolnak róla az emberek. Szomorú vagy sem, ez voltam én. Egy kőgazdag rohadék, aki leszarta mit gondolnak róla mások.

––––––––

A magángépem sötétbarna bőrüléseibe süppedve néztem még át pár dolgot a laptopomon, miközben a nagybátyám Marcus kissé idegesen dobogott a lábával az előttem lévő ülésen. Nem nagyon figyeltem rá, mindig ilyen volt, ha nagy tételes üzletről volt szó. Egy szállodalánc tulaját kellett meggyőznünk, hogy az új hotel projektjének a kivitelezésére a Braxton Company a legmegfelelőbb. Az apám biztosra akart menni, így hát engem küldött, hogy tárgyaljak Mr. Venturával. Marcust amolyan asszisztensként küldte velem.

– Leállnál ezzel a folyamatos toporgással? Rohadt idegesítő – néztem rá unottan, miközben lehajtottam laptopom tetejét.

– Csak tudnám, hogy te, hogy a faszba vagy ilyen nyugodt – állította le a lábát fújtatva.

– Egyszerű, profi vagyok szóval nincs miért idegesnek lennem. – jelentettem ki lazán. Nagyképűen hangzik tudom, de ez volt a kibaszott igazság. Sosem utasítottak vissza, sem az üzletben, sem a magánéletben. Megnyerő volt a kisugárzásom és kurva jól bántam a szavakkal. 

– Ajánlom is, hogy ne kurj el semmit – masszírozta orrnyergét feszülten. – Ezen az üzleten baszott nagyot kaszálhatunk.

– Nem szokásom te is tudod. – bámultam ki az ablakon unottan, miközben landoltunk a New York-i repülőtéren.

Az autómat már egy nappal hamarabb áthozattam, szóval én azzal folytattam utamat a szállodához, amiben az elkövetkezendő pár hetet tölteni fogjuk. Velem ellentétben, a nagybátyám szereti, ha furikázzák, így ő a sofőrrel és a csomagjainkkal együtt érkezik majd a hotelhez. Én viszont mindig is szerettem a magam ura lenni, legyen szó akármiről. A szálloda bejáratához érve, a parkolófiúnak oda adtam a kocsim kulcsait, majd a nagybátyámmal egyetemben bejelentkeztünk a hotelba.

– Mindent lezsíroztál a helyszínnel kapcsolatban? – kérdeztem a liftben Marcust, miközben a 22. emeletre tartottunk.

– Abszolúte. – bólintott a telefonját a zsebébe süllyesztve. – Foglaltattam asztalt egy olasz étteremben az Amsterdam Avenue-n. – mondta kissé feszültem elővéve újból telefonját, ami megállás nélkül rezgett a zsebében.