Az utolsó üzenet

Part 1

Sarah vagyok. Gondolom egy naplóban illik bemutatkozni, ugyanis ha fentmarad az utókor számára, honnan is tudhatnák, hogy kitől is származik ez a sok badarság amit ebben olvasnak majd. Te jó ég. Még soha nem volt naplóm. A nagymamámtól kaptam a 6.születésnapomra. Most 17 vagyok. Biztosan furcsának találjátok, hogy akkor mi a fenét is keres most nálam egy rózsaszín, matricákkal és rajzfilmfigurákkal teli kis könyvecske amit a naplómnak nevezek. Elmagyarázom. A 6.születésnapomat a kórházban töltöttem. Nem én voltam beteg, hanem a mamám. Nagyon erős nő volt mindíg is, de a betegség sajnos őt is elérte. Az orvosok azt mondták, hogy már nem sok van neki hátra. Láttam ahogy apu és anyu sírtak a hír hallatán, így nekem is még nehezebb volt a búcsú. Aznap egész éjjel, egész nap a nagyi mellett voltam és fogtam a kezét. Akkor kaptam tőle szülinapi ajándékként ezt a naplót. Azt mondta, hogy ha elmegy, ez a napló lesz majd nekem helyette. Mindent megbeszéltünk a nagyimmal, olyan volt mint egy nagyon jó barátnő. Valahogy így történt ez:

-Nagyi! Tényleg itt fogsz hagyni minket? Anyuék azt mondják, hogy nem mész messzire és még fogunk találkozni, de én nem akarom, hogy elmenj.

-Kicsim! Ne sirj - törölte le könnyeimet az arcomról. - Ma van a születésnapod, nem szabad búslakodni. Nézd. Ezt a naplót kapod tőlem ajándékba. Olyan lesz ez a napló, mintha én lennék veled. Ha mesélni szeretnél nekem, vagy bármi bánt, bármikor írj bele ebbe a naplóba mindent ami benned van. Majd én onnan fentről elolvasom, és mindíg melletted leszek kincsem!

-Köszönöm nagyi, ez nagyon tetszik. -nyomtam egy puszit az arcára, majd mellé feküdtem az ágyra és énekelni kezdtem neki, hogy elaludjon. Az énekemmel nemcsak őt, de magamat is álomba ringattam. Másnap reggel azonban fülsüketítő pittyegésre ébredtem, és amikor már magamhoz tértem, apu elvett a nagyi mellől, és a nagyit orvosok serege vette körbe, hatalmas gépekkel. Az volt életem legfájdalmasabb pillanata. Láttam a nagyit meghalni.

Szóval ez lenne a naplóm története. Most ahogy nagytakarítást tartunk, megtaláltam a régi fótók között és úgy döntöttem, hogy ideje elővenni és mesélni a nagyinak. A gimi utolsó éveit járom. Szeretem a sulit. Néha jobban szeretek a suliban lenni, mint otthol. Zűrös mostanában a családi hátterem. Van két nővérem, akik utálják egymást. Mind a ketten felnőttek, és mind a kettőjüknek van párja is, de még velünk élnek. Lia 22, Emma pedig 26 éves. Mindenki azt  mondja, hogy ők már érett felnőttek, viszont én nem így gondolom. Folyton szívják egymás vérét. Lia apánk makacsságát örökölte. Ez ki is ütközik rajta. Megismert az egyetemen egy 25 éves fiút, Josephet akivel egymásba szerettek és sülve főve együtt vannak. A szüleink persze nem igazán támogatják ezt a kapcsolatot. A srác elég sokat iszik és betegesen féltékeny. Anyuék ezért is féltik tőle Liát, mert attól félnek, hogy ez a viselkedés később csak roszabb lenne. Próbálták LIát lebeszélni a kapcsolatról, de mint mondtam, apánk makacsága folyik az ereiben, így lehetetlen volt. Inkább a saját feje után menve teherbe esett, így a szüleink nem ellenezhették az együtt létüket. Emiatt rengeteg konfliktus tört ki a családunkban. Emma édesanyánk kitartását örökölte, így mindíg meghosszabbítja ezzel a vitákat, ugyanis hűen kitart minden egyes alkalommal a saját álláspontja mellett. Emma párja Diego, 27 éves. Ők kis lépésekben haladnak, még az összeköltözés sem jött náluk szóba. Szóval két testvér, de két teljesen különböző egyén és idealitás. És itt vagyok én, a testvéri trió harmadik tagja, aki nem szeret rosszba lenni senkivel, így mind a két nővéremmel próbálok jó kapcsolatot ápolni. Eddig szerintem egész jól is megy. Külsőre eléggé hasonlítok Liára, ugyanis mind a ketten karcsúak vagyunk, hosszú, hullámos, szőke hajjal, és anyánk gyönyörű kék szemeivel. Emma viszont kissé teltkarcsúbb alkatú, rövid, egyenes barna hajjal és apánk barna szemeivel. Így emiatt leggyakrabban LIához hasonlítanak engem, sokszor még össze is kevernek minket. Nos és hát ezek a bonyolult családi sztorik miatt a szüleim rajtam kísérleteznek a különféle nevelési technikákkal, ugyanis a nagy Liával való külső hasonlóságom miatt félnek, hogy idővel belsőre is hasonló leszek hozzá. Fiúk terén nagyon korlátozott vagyok, apu hallani sem akar az én számnból fiúkról. Mindíg azt mondja, hogy még fiatal vagyok és sok időm van még, koncentráljak a tanulásra és ne kövessem Lia példáját. Az életben ezt utálom a legjobban. Azt, amikor másokhoz hasonlítanak. Én szeretnék mindíg önmagam lenni, de így annyira nehéz, amikor szinte mindíg hozzá hasonlítanak. Lia a terhessége miatt idővel abba hagyta az egyetemet amire anyuék nagyon mérgesek lettek, és férjhez is ment, hogy a párjával egy hivatalos családként nevelhessék majd a babát. De a baba még meg sem érkezett születni, el is váltak, ugyanis apuék feltételezése beigazolódott. A srác egyre többet ivott, amitől erős paranoia uralkodott el rajta, és mindenhová követte Liát és mikor elborult az agya, meg is verte. De Lia ezt azóta sem ismerte be. Azóta sem ismerte be, hogy anyuéknak igaza volt, hanem inkább bizonyítani akart, hogy semmiben sem volt igazuk és, hogy ő tudja mit csinál. Így elég hamar talált is magának egy új társat, akit nagyon vicces, de szintén Josephnek hívták ahogy az előzőt, ráadásul külsőre is és természetre is hasonlított rá. Anyuék nem akarták őt is előre elítélni, de nem rajongtak a srácért. Aztán erre még a grátisz az volt, amikor Lia előhozakodott az esküvő tervükkel. Apu szinte sokkot kapott a hír hallatán, de hát rábólintott, hiszen Lia már egy felnőtt nő, így azt tesz amit szeretne. Igazából elég hamar, még a baba jövetele előtt megtartották az esküvőt amire mi is meg voltunk hívva, ahogyan Joseph családja és néhány barátja is. Anyuéknak nem volt túl szimpatikus senki. Én viszont felfigyeltem egy fiúra. Pár évvel volt nálam idősebb. Danielnek hívták, 20 éves volt. Sokáig figyeltem az este folyamán, viszont odamenni és megszólítani nem mertem. Majd egy véletlen folytán valahogy össze bonyolódtunk, amint ő a mosdóból jött kifelé, én pedig a táncparketten neki mentem, miközben táncoltam. Akkor néztem legelőször a szemébe. De amint a szemeibe néztem, tudtam, és éreztem, hogy a mi történetünk még csak most kezdődik...