Without Shadow - A Vörös Hold gyermeke III.

1. (részlet)

Sziasztok!

Szorgosan igyekszem írni a folytatást, és úgy gondoltam, hogy ennek bizonyítékául az első fejezet egy rövid részletét elhozom nektek. Remélem kellően felcsigázza a továbbiakban a kíváncsiságotokat. 

Puszillak titeket! <3 

1.

Egy ismerős hang szólított a nevemen minduntalan. Arra késztetett, hogy kövessem, ezért letértem a kitaposott ösvényről. A feltámadó szél türelmetlenül süvített, fenyegetően nyikorgatta az ágakat a felettem. Úgy éreztem, mintha megannyi tekintet fúródott volna a hátamba. Megborzongtam. Nem láttam semmit, a sötétség már bekebelezte az erdőt. A levegő elnehezedett, vállamra láthatatlan súly ült. A tüdőm összeszorult, minden porcikám reszketett. A hang újra hívott, miközben egy mély, éteri dallam zendült fel. A varjak sürgetően köröztek a kopasz fák felett. Tudtam, tovább kell mennem, már közel jártam.

Hamarosan egy tisztáson lyukadtam ki. A fekete égbolton a hold vörös fényben izzott. Az elszáradt fűben állatok bűzlő tetemei hevertek. Megtorpantam. Az orrom elé emeltem a kezemet, próbáltam a számon lélegezni, miközben egy ember sziluettje rajzolódott ki a ködfátyolból. Hívogatóan magához intett. Bizonytalanul hátra pillantottam a rengeteg felé. Feldúlt árnylények figyeltek a fák mögül. Nem maradt más választásom, a tisztás közepe felé indultam.

– Hát eljöttél – szólalt meg az ismerős férfihang. Arcát megvilágította a hold fénye.

Felgyorsult a szívverésem, ahogy felismertem a szikár test gazdáját. Fekete haját összeborzolta a szél.

– Mi ez a hely, Martin?

– Nem tudom – vonta meg a vállát, és közelebb lépett hozzám. – Talán ez egy átmenet a két világ között.

– Akkor van esély rá, hogy vissza gyere.

Reményteljesen megfogtam a hideg kézfejét, mire azonnal rám villant a tekintete.

– Azért, hogy újra megölhess? – rántotta el a karját. Az egykoron üdítő tengerkék írisze megszürkült, és haraggal párosult.

– Tévedsz! – ráztam meg a fejemet. – Igaz, korábban bosszút akartam, de amikor megtudtam, hogy ezt nem élted túl, összetörtem.

– Helyes!

– Tessék?

– Szenvedj csak! – sziszegte gyűlölködve az arcomba.

Hátráltam egy lépést, mire erősen megragadta a felkaromat.

– A te hibád, hogy idekerültem! Te ölettél meg! – taszított le a földre.

– Ez nem igaz, én csak Marlót védtem!

– Fontosabb volt az a szörny, mint a barátod?

A szám megremegett, könny lepte el a szememet. Mögöttem mozgásra lettem figyelmes. Elhomályosodva láttam a felém közeledő tetemeket.

– Megmenthettél volna!

– P-próbáltam.

Martin arca megvető grimaszba torzult. Csettintett egyet, mire csontos kezek törtek fel a földből. Fájdalmasan felkiáltottam erős szorításuk miatt, körmüket belevájták a bőrömbe. Kétségbeesetten igyekeztem lerázni magamról az ujjakat, de még jobban a földhöz préseltek. Martin fölém magasodott.