Tökéletes tavaszi nap volt a mai Barduga szigetén. Békés, felhőtlen éggel és kellemes, langyos hőmérséklettel. Már megjelentek az első virágok a hosszú tél után, a madarak vidáman csiripeltek a fákon. Az emberek pedig boldogan élvezték a napsütést, hisz ilyen szép időben bűn lenne bent maradni. Egyszerűen tökéletes nap volt a kalóz akasztáshoz...
Serena vágyakozva nézett ki apró cellája még apróbb ablakán, nézte, ahogy egy galambpár önfeledten kergetőzik a kék égen. Irigyelte a szabadságukat, a szárnyukat, hogy oda mehetnek, ahova csak akarnak, amíg ő itt gubbaszt a mocskos zárkában, mint valami szánalmas patkány. Nyomasztó érzés, ha az ember a saját kivégzésére vár.
Serena nem félt a haláltól, várta, hogy eljöjjön végre érte.
Miért is féljen az, akinek már semmije sincs, amiért életben maradhasson?
Még mielőtt a tengerészet megtámadta a hajójukat volt élete és családja, mostanra viszont ő az utolsó emléke megannyi életnek Snake Pirates nevű legénységből. Egyedül maradt. Vajon az édesapja, a kapitány mit szólna, ha most így látná, hogy túlélte a csatát, mint valami gyáva? Pedig nem volt az, derekasan küzdött, míg az egyik tengerész eszméletlenre nem verte. Még most sem értette miért nem ölték meg ott a hajón a többséggel. Meg kellett volna ölniük.
Megborzongott, ahogy újra leperegtek a szeme előtt a harc képei. Az aznap szörnyű emlékei, amik őrökké tartó rémként fogják üldözni, amíg él.
A tengerészet hajója a semmiből bukkant elő és mire a kalózok észbe kaptak már heves tűz alá vették őket. Az ágyúgolyók hamar léket ütöttek a hajójukon, ezzel el is döntve a csata menetét. A tengerésztisztek hamar átszálltak a sérült hajóra, megkezdve a végső fázist. A lány emlékezett minden egyes kardcsapásra, pisztolylövésre, az emberek sikolyaira és a halálhörgésre. Még a tengerészethez képest is különös kegyetlenséggel mészárolták le a kalózokat. A kalózok elszántan küzdöttek, de a tengerészet ellen nem volt esélyük, Snake a kapitányuk kitartott a legvégsőkig, de neki sem volt esélye. Serena próbált a segítségére, de túl sok ellenfél vette körül és mire kiverekedte magát már túl késő volt. Már csak azt látta, ahogy apja a szemébe néz, mielőtt elhagyta az élet. A tekintete lágy volt, ahogy rá nézett, egyáltalán nem passzolt a kialakult helyzethez. Ez a pillantás volt az utolsó, amit a csatából látott. Később a tengerészet hajó zárkájában tért magához, sajgó fejjel a többi elfogott társa között, akiket már jóval előtte kivégeztek miután megérkeztek Barduga szigetére. Serena maradt utoljára közülük, mint megmaradt másodtiszt.
Megtörölte szemét és vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugtassa zakatoló szívét.
Nemsokára eljön az akasztás ideje.
Ne félj, mindjárt vége lesz ennek a rémálomnak is és újra szabad leszel.
– Killer, mi a faszt is keresünk mi itt? – morogta Eustass Kid miközben minden létező kavicsba belerúgott, ami az útjába került.
A fiatal kapitánynak semmi kedve nem volt a kalóz gyilkos szigethez és ennek minden létező percben hangot is adott.
– Embert keresünk a legénységedbe – válaszolta nyugodtan maszkos társa.
– Ja persze, és miből hiszed, hogy pont egy kivégzés erre a megfelelő hely? Nem vagyok, egy jótékonysági intézmény, hogy random szerencsétleneknek mentsek meg a haláltól.
– Barduga akár a fejdíj többszörösét is képesek kifizetni, hogy lássanak egy kalózt lógni...
– Mekkora pénzkidobás!
YOU ARE READING
Magnetic /Vonzás
FanfictionEustass Kid, az újonc kalózkapitány neki vág a a tengereknek, az Új Világ felé, hogy megtalálja az One Piece nevű kincset, ami minden kalóz álma. Erejének és bátorságának hála hamar tagja lesz a legveszélyesebb újoncokból álló Legrosszabb Generáción...