Agymenések

Ontológiai katyvasz

Elme. Összetett és bonyolult, durván ég és mar, lángokba borul mikor céltalan érzelmek uralma önti el. Van értelme? Csupáncsak gyorsan forgó, visszafordíthatatlan percek, fontos és értelmetlen döntésekért követelőzve, várva mikor lesz vége, már nem sok, évtizedek hamar elmennek. Igen, felkelt, most mi legyen? Használja fel energiáját, tanuljon, dolgozzon, mint egy robot monoton kattogáshoz hasonló ritmus, hogy ne haljon éhen, de miért ne? Miért ne haljon éhen? Hogy folytathassa a körforgást, meg ne szakítson, tépjen ki egy darabot a tökéletesen, óvatosan megszervezett fekete füstös körből. Ha a lényeg az elvégzett munka, miután földbe olvad húsunk, elmerül, minek kapnak barátokat? Pillanatnyi örömadásuk megéri e a felejthetetlen tépelődést, mikor elveszítik azt. Legyünk őszinték magunkal szemben, senki sem marad örökké, általuk okozott boldogság is összekeveredik a hideg, karcos levegővel, elnyomja a levegő, lehűti. Mi lenne a célja? Végső fájdalomokozás? Miért gyötri őket hazug szerelem mely arcukba feszíti hazugságokkal megkent hálóját, becsalja őket, hogy aztán csalódást zúdítson nyakukba, vagy tudatlan elméjüket bódítsa mézes cseleivel? Nem lenne csupán egyszerűbb a körforgásban caplatás, mint a malomban gyalogló málhás szamár, ha nincs mit érezni, belül boldog, tudatlan üresség járhatna át? Minden embernek nevezett eszköz ugyan úgy vérzik, belül tudatban felismerik a vágyat a nemlétezésre, legbelül mindenki vágyakozik a néma, átlátszó léttelenségre. Akkor mégis mi hajtja őket? Mi az oka annak, hogy ebben a mardosva vihogó, kínzásra kiéhezett nyomorban maradnak, élvezik azt?