Elemek harca

1.

Részeg vagyok.
Nagyon– nagyon– nagyon részeg, és mind ennek ellenére azt gondoltam vagyok annyira jó állapotban, hogy haza vezessek, ittasan. Lehet, hogy meggondolatlan voltam mikor beültem a kocsiba, pláne, hogy apám egyik vadi új teslaját hoztam el, csak hogy villogjak még jobban. Amikor beültem a kocsiba kikapcsoltam mindent, amivel a kocsi bele tudna szólni a vezetésbe. Vagyok olyan jó sofőr, hogy menjen ez egyedül is.
Nem is láttam mennyivel száguldok, mert forgott körülöttem a világ, de csak a gázpedált nyomtam tövig.
Nem kellett volna eljönnöm a buliba, utólag hatalmas hiba volt, ahogy lehet az is, hogy annyi piát ittam amennyit soha, csak azért, hogy jobb kedvem legyen.
De az alkohol nem hatott kellően és ezért eljöttem, semmivel sem törődve csak, hogy eltűnjek arról az isten verte helyről.
Eljöttem, megtettem, minden idegszálammal azon voltam, hogy minél messzebb kerüljek a helytől.
Csak a kanyarral nem számoltam, meg a fával jah és a macskával.
A cica komótosan indult el a sötétben, hogy átvágjon az úton. Az autó lámpája mikor megvilágította már késő volt. Brutálisan nagyot léptem a fékbe, de megkésett lépés volt, a kormányt félre rántva egy fa felé száguldottam irdatlan sebességgel.
Basszus.
Belassultak az események. A fát láttam egyre nagyobb törzzsel, ahogy közeledett felém, autó dudálások halk hangját hallottam, mert úgy dörömbölt a fülemben a vér, hogy szinte belesüketültem. Tudtam, hogy itt a vég, hogy nem élem túl, vagy maximum rokkant leszek, de inkább halál, mint az.
Reccs.
A fa és a kocsi összecsókoltak egymással, a légzsák felfújódott az arcomba és olyan éles fájdalom hasított a hátamba, mint még soha. Felszisszentem. Az szélvédő darabokra tört.
A kilincs után tapogatóztam, miközben a fájdalom újra és újra lecsapott a hátamba. Megtaláltam az istenverte kilincset, és kilöktem a maradék erőmmel a kocsi ajtaját, majd kidőltem a járműből a földre.
Emberi hangokat halottam magam körül, de az alkohol még dolgozott bennem így forgott velem a világ. A hangok kiabáltak egymással.
Egy idő után sziréna hangját hallottam meg és éles fékezést.
Nem bírtam nézni, hogy forog a világ, lecsuktam a szememet és próbáltam semmit sem érzékelni a külvilágból.

***

Ismét hangok kiabálást halottam, csak úgy, mint akkor, amikor lehunytam a szemem korábban, hogy kizárjam a külvilágot. Az egyik hang ismerős volt, mély és tekintélyt parancsoló, megpróbáltam felfogni a szavak tengerét és értelmes mondatokat alkotni.

– Mi a baja pontosan? – kérdezte az ismerős hang.

– Gerincvelő sérülés – közölte teljesen higgadtan az ismeretlen.

– És ez pontosan mit jelent rá nézve?  Nem fog tudni járni többé? – idegeskedett az ismerős hang.

– Fog tudni járni, szerencsére – kezdett bele az ismeretlen – csak épp... nem fog tudni idomítani.

– Micsoda? – akadt ki teljesen az ismerős hang. Próbáltam kinyitni a szemem, de olyan világos volt minden, hogy képtelen voltam rá. – Tudja maga ki ő?

– Tudom Mr. Ramsay! De ez a helyzet, sajnálom, hogy ilyen veszteség érte önöket.

– Nincs mód arra, hogy képes legyen rá? Nincs semmi esély?

– De van, egy kicsi, de hatalmas erő kell ahhoz és kitartás, hogy a fiú végig csinálja, és lehet, hogy feladja, sokan feladják az idomítást, még olyanok is akiknek semmi bajuk csak nem képesek feljebb jutni – közölte az ismeretlen nyugodtan, egyáltalán nem volt ideges az ismerős hanggal ellentétben. – Egyelőre, viszont egyik elemet sem képes az akarata szerint irányítani! – köpenysuhogást halottam, majd ajtó csukódást. Elment. Elment itt hagyva az ismerős hangot aggodalmak között.