Elemek harca

2.

Késésben voltam, csak úgy általánosságban mindig. Sebes léptekkel szeltem át a folyosót és fordultam be terem felé. Lefékeztem a terem előtt, lenyomtam a kilincset és bevágtattam.

– Jó reggelt, elnézést a késésért! – vettettem oda a táblánál álló tanárnak és lehuppantam a székbe Zora mellé. Lesimítottam a gubancos hajamat és előhalásztam a füzeteimet.

– Nah téged is látni? – suttogtam vigyorogva Zora.

– A késés királynője jelen! – szalutáltam felé, majd egy tollat a kezembe vettem és kattintottam egyet majd a táblán lévő szövegre meredtem és másolni kezdtem.

Mindig kések, én a forrófejű Scarlett Wright, a késesek királynőjének koronáztam magam még a gimi elején. A tanárok tudják, hogy ígyis– úgyis kések, és nem írnak be hiányzást mert az apám túlságosan sokat fektet a suliba én meg kihasználom ennek a lehetőségét, igazi minta gyerek nem igaz?
Utáltam körmölni, főleg törin. Az elején izgi volt mikor sárkányokról és lényekről tanultunk, de hamar átcsaptunk az unalmas részbe és egy másik órán tanulunk lényekről. Halálosan lapos volt számomra ez az óra. Politika, és politika és politika. Száraz magolás, semmi több, de akinek nincs jegyzet a füzetében óra végen hatalmas egyes a jutalma, és ezt elég volt egyszerre eljátszanom és egy életre megtanuljam, hogy körmöljek, mint a kisangyal.
Szorgosan írtam a táblán látottakat mikor elém csúsztatott Zora egy papírkát amire cirkalmas betűivel egy pár szót vésett fel.

Délután vhova?

Figyelmem elszakítottam az óráról és a táblára folyamatosan felkerülő anyagról és a papírkára firkáltam a válaszomat.

Sajnos nem megy, apámhoz be kell nézzek mert muszáj ...

Visszaraktam elé a papírt, azonnal elolvasta és csalódottan lebiggyesztette a száját, én erre megvontam a vállam amolyan, bocsi stílusban. Hiszen nem tehetettem róla, apámhoz minden második nap a héten be kellett menjek és a betegeinek mondogatni dolgokat az idomításomról, mert csoda számba megy a történetem, pedig nagyon rosszul indult és nagyon mélyről húztam fel magam, ami apám szerint fantasztikus és inspiráló story, hogy senki ne adja fel, de nekem inkább egy rossz és borzalmas darabja az énemnek, amit inkább elfelejtenék.
A tanár tovább szövegelt én meg tovább körmöltem Zorával együtt. A csöngő egy áldás volt mikor megszólalt. A terem ajtón kiözönlött az osztály fele, ki a szekrényéhéz ment, ki meg a büfébe.
Zorával a helyünkön ültünk és vártuk a barátnőm pasiját, aki hamar meg is jelent, kezében egy csiptetős táblával és boldogan lépkedett felénk szemét a barinőmön tartva.

– Szia Luka – köszöntem neki. – Az mi? – böktem fejemmel a kezében lévő táblára.

– Ez itt kérlek szépen, dobpergést kérek... – tartott egy kis szünetet – az a bizonyos verseny!

– Az a... – motyogtam. Gimibe kerülésem óta vártam, hogy benevezhessek. Az ötödik elem verseny volt a legrangosabb verseny egy idomár életébe, amibe valaha benevezhetett, és erre mindenkinek egyszer volt alkalma, az utolsó előtti évében amikor még nem kötik le a végzős teendők és vizsgák halmai. Itt volt a lehetőség, és mi hárman nem hagyjuk elúszni.

– Bizony az! – vigyorgott, mint a vadalma Luka. – Feliratkozunk? – dobta le elém a táblát.

– Mi az hogy! – ragadtam tollat és írtam fel a neveinket egy rublikába. Csak az volt a baj, hogy hárman voltunk egy négy fős csapatra. – Kell még egy tag – rágcsáltam a tollamat elgondolkodva, hogy kit válasszunk negyediknek. – Egy víz idomár kellene, mondjuk lehetőleg olyan, aki tud gyógyítani – gondolkodtam hangosan.