Másnap elindultam nagyiékhoz. Ők New Yorkban élnek így felszálltam a gépre. Elég fura volt hogy nem is kellett repjegyet vennem. Az út kellemesen telt. Miután megérkeztem leszálltam a gépről és a nagyiék háza felé indultam. Az ajtón akartam bemenni de az zárva volt. Így a falon át mentem be. Tök jó ez a képesség. Mindegy. Amikor bementem nem hittem a szememnek. Mama a kanapén sírt,a könnyei patakokban folytak. Papa pedig tetőtől-talpig feketében ült és vígasztalta mamát. Gondoltam adok egy jelet,hogy itt vagyok és vigyázok rájuk. Bekapcsoltam a tv-t és a kedvenc csatornájukra mentem. Csodálkozva nézték a jelenetet.
Majd mama megszólalt elcsukló,vékony hangon:
-Hannah! Kicsi unokám te vagy az?-mondta majd újra rátört a fájdalmas zokogás.
Elővettem egy zsebkendőt és mama ölébe tettem. Tudták hogy itt vagyok. Megnyugodtak. Úgy gondoltam itt alszok ma. Holnap pedig a második nap.
..
Mikor felkeltem még nagyiék aludtak. Mivel mamának és pápának sincs (érthető okból) kedve főzni. Úgy gondoltam csinálok nekik egy finom reggelit. Tojásrántottát készítettem papának zöldségekkel és egy jó nagy adag kávéval. Mamának amerikai palacsintát készítettem az a kedvence. Mivel ő nem kávézik narancslevet töltöttem neki. Majd egy képeslapra írtam nekik. A képeslapon a kedvenc helyem van New Yorkba. Leírtam hogy menjenek el oda,gyújtsanak gyertyát az emlékemre. És ne szomorkodjanak jó helyen vagyok és vigyázok rájuk. Megvártam amíg felkenek. Együtt jöttek a konyhához. Nagyon meglepődtek. Mama elolvasta a levelet és egy könnycsepp csordult ki a szemén és a papa szeme is könnybe lábadt. Majd mama vékony hangon megszólalt:
-Hannah,ha itt vagy még megígérem,hogy elmegyünk erre a helyre. Sosem feledünk. Vigyázz magadra kis unokám!-majd zokogásban tört ki. Nekem viszont mennem kellett még néhány emberhez. Úgyhogy elindultam.
