Ausztrál Szerelem (Changlix) [Befejezett!]

1. Fejezet: Landolás Ausztáliában

Az ébresztőórám iszonytató csörgésére ébredtem. Amikor kinyitottam a szemem, hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok vagy mi történik, annyira korán volt. Aztán leesett: persze, elérkezett a kicsit sem várt december tizenkettedike, amikor elutazunk az utálatos Ausztráliába, mert a szüleim azt hiszik, hogyha úgysem köt az iskola engem (hál' istennek már leérettségiztem), akkor megint rángathatnak egyik béna nyaralásról a másikra. Semmi kedvem menni, de karácsonykor mégsem akarok egyedül maradni, és a legjobb barátomra, Jisungra sem erőltethetem magam, szóval kénytelen vagyok velük tartani. 

Felkeltem, kihúztam a függönyömet ami mögött odakint apró pelyhekben szállingózott a hó, majd, mivel ennyi fény nem volt elég, lámpát is kapcsoltam. A lehető legfeketébb outfitet válogattam össze, (nem mintha másik szín nagyon lenne a szekrényemben), és végig mértem magam a tükörben. Rémesen alacsony vagyok, de legalább izmos, a fekete hajamat direkt a szemembe söpörtem, a fancsali képemmel együtt úgy festettem, mint aki temetésről jön. Mondjuk mindegy, úgysem csajozni megyek. Nem is vagyok jó benne, hogy őszinte legyek. Eddig is csak egy kapcsolatom volt, ami viszont elég rémesen végződött. Áhh, remek, most, hogy eszembe jutott az a kurva, csak még szarabbul érzem magam. Csodás. 

Lecsoszogtam a reggelihez. Nem kapkodtam, hiszen tegnap már becsomagoltam, mert tudtam, hogy ma olyan leszek, mint a mosott rongy; a repülő pedig csak sok óra múlva száll fel, de anyám ragaszkodott, hogy időben felkeljek. 

- Mi az Changbin, a kivégzésedre mész? - köszöntött apám nevetve, miután meglátta a mogorva arcomat. Ő legalább még tud viccelni. 

- Dehogy, annak jobban örülnék - válaszoltam neki, ahogy lustán megkentem a kenyeremet. Erre anyám egy pillanatra megállt a mosogatásban, hogy szúrós szemmel rám nézzen, majd egy ráadás megvető pillantás és egy sokatmondó hümmögés után visszatérjen ahhoz, amit csinált. Na neki nincs humorérzéke! Valamint meg van rám sértődve, amiért ellenálltam a csodálatos telelési ötletének a kezdetektől fogva. 

A délelőtt csigalassúsággal telt és ahogy haladtunk előre a napban, egyre rosszabb lett. A reptér zajos volt, mindenhol iszonyatos sorok és vagy hatszor kellett variálni valamin, míg túljutottunk a kapukon. Végig csak Jisung üzenetei és az általa küldött mémek tartották bennem a lelket, de ahogy felszálltunk, a kapcsolat megszakadt és kénytelen voltam anyám áradozását hallgatni. Egészen addig, amíg fel nem fedeztem, hogy lehet filmeket nézni, úgyhogy a Bosszúállók első részének segítségével éltem túl az utat. 

Azt azért meg kell hagyni, hogy Sydney egészen szép volt. Azt hittem ez is csak egy nagyváros, mint ahol eddig laktam, de Seoulban keveredik a tradicionális és a modern építészet, itt viszont az előbbi hiányzik. Arról nem is beszélve, hogy a teljesen másféle betűkkel íródott plakátok, táblák és hirdetések egészen különböző hatást keltettek, mint amihez hozzászoktam. Az okozott némi képzavart, hogy mindenütt karácsonyi dekorációt láttam, miközben 27°C volt és vakító napsütés, de ehhez viszonylag hamar hozzászoktam. 

Miután kiértünk a reptérről, fogtunk egy taxit és egyből a hotelünkbe mentünk. Az építmény nem volt nagy és kicsit már kívül esett a forgalmas belvároson, amitől sokkal csendesebb volt. Ezen még segített az, hogy egy mellékutcából nyílt a bejárata és a tulajdonosai igyekeztek minél több növénnyel körülvenni. A belseje nem volt túlcsicsázott, sőt, sokkal inkább visszafogott, de kifejezetten szép. Sok volt a nyitott tér és az ablak, amitől jóval nagyobbnak tűnt, mint amekkora valójában volt. Szerencsére kaptam saját szobát, ami viszont nem volt túl említésre méltó, de ettől függetlenül remekül éreztem magam benne. 

Miután kipakoltam, anyám jött be azzal, hogy indulnak várost nézni. Az újabb program elleni tiltakozásom csak a szálloda halljában győzte meg őt, de végül is sikerült nélkülem elindulniuk, miután megkaptam a tőle elmaradhatatlan leckét: "Legyen kéznél a telefonod, hívj, ha baj van, egyél rendesen, ne menj messzire, ne állj szóba idegenekkel". Komolyan, mintha öt éves lennék! A repülőút meg a drága mamikámmal való csatározás teljesen lefárasztott, így ledobtam magam a legközelebbi fotelbe és nagyot sóhajtottam. 

- Nyugi, az én anyám is ilyen - szólított meg a recepciós pult mögött álló srác. Nálam egy-két évvel lehetett idősebb, de nem sokkal magasabb, és világosszőke, göndör haja volt. 

- Akkor tudod, hogy milyen idegesítő, ha úgy kezelik az embert, mint a kisbabát - mondtam, mire felnevetett. 

- Mondanám, hogy csak jót akar, meg minden, de szerintem ettől nem éreznéd jobban magad. 

- Ezt eltaláltad - értettem egyet. - Kíváncsi vagyok mikor figyel fel rád, és akkor hallgathatom, hogy "de az a fiú már dolgozik, te miért nem?". De a dalszövegírás is munka! - csattantam fel. Az ausztrál srác először csak együttérzően bólogatott, de az utolsó mondatomra felkapta a fejét. 

- Várj, te is zenélsz? - kérdezte. 

- Igen, Jisung haverommal együtt. Miért, te is? 

- Igen, bár én egyedül. Amúgy Chris vagyok - ekkor jöttem rá, hogy javában beszélgetünk, de még be sem mutatkoztunk. 

- Én Changbin. Milyen stílusban? 

- Főleg hiphop, de sokat kísérletezek. 

Éppen válaszolni akartam, de egy hangos ajtócsattanás elvonta a figyelmünket. Mint kiderült, a zaj okozója egy másik szőke fiú volt, nálam talán egy évvel fiatalabb és valamivel magasabb (mondjuk az nem nehéz). Az arcát beborították a szeplők, a fülében kis ezüstkeresztek himbálóztak, a ruházata pedig kifejezetten stílusos volt. Rövidujjú kockás inget és szakadt farmert viselt, de a temérdek kiegészítő teljesen egyedivé tette a megjelenését. Levette a válláról a hátizsákját és bevágta a recepció mögé. 

- Ne várd, hogy beállok segíteni - mondta köszönésképpen az idősebbnek. - Nyúztak engem a tanárok ma már eleget - a mély hangjától majdnem fenékre csücsültem, pedig már eleve ültem. 

- Ő az öcsém. Alapjáraton rendes, de ma bal lábbal kelt fel - szabadkozott a testvére miatt Chris. 

- Az érzés ismerős. A mai napom nekem sem volt a legfényesebb - tápászkodtam fel, hogy bemutatkozzak. - Amúgy Changbin vagyok. 

- Király. Én Felix, de hívhatsz Lixnek - mondta, majd röviden megölelt, megveregette a vállamat, és mintha mi sem történt volna, lezuttyant az enyém melletti székre, felhúzta a lábát és belemélyedt a telefonjába. Én közben csak álltam ott lefagyva, mire mellettem Chris felnevetett. 

- Azt hiszem Ausztráliában mások a szokások, mint Koreában - konstatáltam, ahogy visszaültem. Otthon elképzelhetetlen, hogy valakit megölelj amikor még nem is ismered, de úgy tűnik neki ez volt a normális. 

- Nem, csak Felix az, aki ennyire közvetlen. Bár ő sem mindenkivel - magyarázta az idősebb. 

Még jó ideig elbeszélgettem vele, miközben Lix bele-beleszólt, először csak úgy félvállról, a végére azonban egészen jól bekapcsolódott ő is. Kiderült, hogy a hotelt a szüleik vezetik, és itt is laknak mind a négyen, mert ez egy családi vállalkozás. Ahogy azonban esteledni kezdett, a két fiú elment, hogy segítsen a vacsorát előkészíteni, úgyhogy én is visszavonultam a szobámba.