A kis herceg eltitkolt vége

°•°•°•°•°•°•°•°•°•°•°•°•°•°•°•°•°•°•°•°•°

Ki ne ismerné Antoine de Saint-Exupéry könyvét, A kis herceget?

És ki elolvasta már, biztosan szívébe zárta az aranyhajú, kacagó kisfiút.
Így a végén, mikor a Kis Herceget megharapja a kígyó, az ember tiltakozik magában: Nem halhatott meg! Vissza kellett mennie! Hiszen a Rózsa ott várta...

Várta, várta, és ugyebár könyvünkből azt is megtudjuk, hogy több, mint egy évig távol volt hercege. Kétségek gyötrik az olvasót...

Mi van, ha a Rózsa elszáradt, vagy nagy bozótos tüskés rózsabokorrá vált?

Mi van, ha a kis herceg nem tért vissza és valóban meghalt?

Mi van, ha a több, mint egy éve nem gondozott bolygón elszaporodtak a majomkenyérfák, átfúrták a kisbolygót és kiszorították a Rózsát?

Mi van, ha a másfél éve elhanyagolt tűzhányók kitörtek, és leégett a Rózsa?

Mi van, ha valaki, éppúgy mint a kis herceg, elkezdett utazgatni, rátalált a B-612-es bolygóra, és boldogan élt a Rózsával, és a kis herceg, mikor visszatért, szomorúan azt kellett látnia, hogy a Rózsa nem várt rá hűségesen?

Meg kell nyugtatnom a kis herceg olvasóit, nem kell tovább kétségek között agyalni...

Emlékeztek? A Rózsa azt mondta a Hercegnek, hogy a hernyókat el kell tűrni ahhoz, hogy megtudja, milyen is egy pillangó. Mert állítólag nagyon szépek.

Így is történt. A Rózsa az első napokban nagyok magányos volt. Annyira magányos még mag korában sem volt. Úgy érezte, a szíve egy része elment a Kis Herceggel együtt.
Úgy érezte, elszakították tőle élete értelmét.

Minden nap és minden éjjel csak a Kis hercegre gondolt.
Szégyellte magát, amiért olyan szeszélyes és bűntudatkeltő volt mindig is a Kis Herceg előtt.

Már első nap elhatározta, ha visszatér hercege, esdekelve bocsánatot fog kérni. Vajon meddig lesz távol? Egy hónapig, kettőig?

Teltek a napok.
Magány, kétségek, zokogás, bűntudat.
Minden este álomba sírta magát.

Egyik reggel aztán esőcseppekre ébredt. Bizony, el kellett szoknia a mindennapos locsolástól, és be kellett érnie az esővel, ami akkor jött, amikor jött, de soha nem akkor, mikor a Rózsa várta.

Már igazán szomjas volt, és ez az eső már nagyon jól esett neki. A könnyeket lemosta, gyökereit táplálta és kicsit megnyugtatta.

Mikor elállt, egyszer csak a szárán érezni vélt egy gyenge érintést.

-Herceg?

Senki nem válaszolt. Letekintett, és a földöm egy vékonyka hernyót pillantott meg.

-Hát te, ki vagy? - szokatlanul kedves és erőtlen volt a hangja.

-Bocsáss meg a zavarásért. Az esővel pottyantam ide erre a bolygóra. Megláttalak, és azonnal ide kellett kússzak hozzád. Megengeded, hogy egyek a leveledből? Ha most nem eszek, elpusztulhatok...

És pár egészen apró könnycsepp gördült le a hernyó amúgy is nagyon pici fején.
A Rózsának megesett a szíve rajta.

-Olyan magányos vagyok ezen a bolygón. Kérlek, maradj velem. Igyekszem sok levelet növeszteni neked...

-Igazán maradhatok? És nekem növesztenél levelet?

-Csak neked. Most úgysincs, ki gyönyörködne bennem. - fejét az ég felé fordította, hogy a hernyó ne lássa, hogy sír.

-Pedig te egy igazán szép rózsa vagy. Mi a neved?

-Nem nevezett el senki. A Kis herceg is csak Rózsámnak, Virágszálamnak becézgetett. Szeretett... És én nem mutattam ki neki, hogy én mennyire szeretem...