A száraz alföldi szél újra és újra a busz ablakának esett, keményen zörögtetve az üveget keretében. Szabi régebben megőrült ettől a hangtól, de most már tűrhetőnek, sőt, a maga monoton módján egész kellemesnek érezte. Csak lehunyta a szemét, és hagyta, hogy gondolatai össze-vissza kalandozzanak a zörgés ritmusára. Felrémlett előtte anyja fáradt, de kedves arca, és az az apró kertesház is, ahol annak idején nevelkedett. Mára az egész falu elnéptelenedett, és valószínűleg belepte a futóhomok is, de Szabi emlékeiben még minden friss és zöld volt, a gyeptől kezdve egészen az udvaron magasodó három barackfáig.
A busz hatalmas fékezéssel rántotta vissza a fiatal fiút a rideg valóságba.
– Hármas akku, faszoskáim – kurjantotta a sofőr, Szabi pedig felállt, és tizenegy kollégájával együtt lekászálódott a járműről.
A Pannon Storage Solutions telephelye jóval koszosabb és lepukkantabb volt, mint ahogy azt a cég honlapján feltűntették. Ott gondosan vágott, harsogóan zöld növények, hófehér, futurisztikus épületek és elégedett, profinak tűnő melósok szerepeltek minden képen, a valóságban viszont csak néhány rozsdás konténerház állt egy szögesdróttal elkerített birtok közepén, Szabi pedig azt is látta, hogy a műszakja idősebb tagjai már nagyban adogatják körbe a dugi pálinkát. A fiú mit se szeretett volna jobban, mint belekortyolni az erős és minden bizonnyal borzalmas löttybe, hogy így csillapítsa a szorongást, ami mindig rátört meló előtt, de végül inkább elutasította az üveget, mikor Endre bá neki is felkínálta. Az a jelölő, aki műszak előtt ivott, lassú lett és szétszórt, ilyen állapotban pedig nem lehetett összehozni a kétszázalékos túlteljesítési bónuszt.
Szabi kicsit félre is húzódott a kollégáitól, nehogy elcsavarja a fejét a pálinka ismerős szaga, és helyette inkább a telephely fő ékességeit, a betonakkukat kezdte bámulni. Mikor először pillantotta meg ezeket az ötven méter magas monstrumokat a szolgálati busz koszos ablakán át, önkéntelenül is felkiáltott ámulatában. És bár mostanában mérnöki csoda helyett már csak ritka elbaszott irodaházakként emlegette a konstrukciókat, azért a szíve mélyén így is feléledt a gyermeki lelkesedéssel keveredő szorongás, valahányszor csak az egymásra pakolt betontömbok árnyéka rávetült.
Egy átlagos betonakku lényegében koncentrikus körökben elhelyezett betontömbökből, valamint a körök középpontjában felállított hat, egyenként ötven méter magas daruból állt. A puszta méreteit leszámítva az akku nem tűnt egy túl bonyolult szerkezetnek, de a Pannon Storage Solutions honlapja váltig állította, hogy ez az energiatárolás legmodernebb, legegyszerűbb, leggazdaságosabb és legzöldebb módja, Szabi pedig készségesen elhitte mindezt, amíg a fizetéséből futotta lakbérre meg este pár korsó sörre a presszóban.
A fiú már épp azon volt, hogy gyorsan sodor magának egy cigarettát, mikor az éjszakai műszak felbukkant. Tizenkét elcsigázott tekintetű, nagyokat ásító férfi sétált elő a betontömbök közül és indult meg a busz felé. A legtöbben egyből felszálltak, de néhányan váltottak pár szót a frissen érkezettekkel is. Szabihoz a hórihorgas, pattanásos arcú Keszeg lépett oda, akivel egy darun váltották egymást immár fél éve.
– Rohadt egy időnk lesz, úgy tűnik – jegyezte meg Keszeg a horizonton gyűlő viharfelhőkre pillantva.
– Az már csak biztos – hagyta rá Szabi.
– Aztán vigyázz magadra odafönt, hallod-e – vigyorodott el Keszeg. – Nehogy szétbaszd nekem a darut estére!
Szabi erre már csak bólogatott, aztán megindult a betonakku felé. Úgy gondolta, hogy viharban dolgozni egyáltalán nem kellemes, de nem is olyan vészes, mint azt sokan hiszik. Igaz, a talajszinten is durva széllökések ötven méteres magasságban alaposan meg tudták cibálni az embert, de ha olyan nagy volt a gond, a műszakvezetők úgyis leparancsolták őket a darukról. Meg aztán a hatos szintű viharok után ötszázalékos veszélyességi pótlékot is kaptak, amivel enyhén szólva tudott volna mit kezdeni.
