Az agy szüleménye

Szakadék szélén (1. rész)

Egy nyári fülledt nap van, amely úgy perzselte az alföld kanyargós betonját, hogy szinte halat lehetett volna sütni rajta. Egy erdős részen sétáltam kicsit lemaradva a többiektől és csak magam elé néztem. Ball-jobb ball-jobb, a lépések egymást követték a végtelenbe és nekem csak arra kell figyelnem, hogy a rettentő hőség hogyan verődik vissza a beton apró köveiről. Megfordult a fejemben újra „Miért nem lehetett volna az erdőben menni?", hiszen minden jó dolog ott volt, csak hogy ne kelljen olyat említenem, ami esetleg másnak nem tetszene, ott van árnyék és itt csak alig, szinte perzselő. Ahogy ezek futottak át az agyamon én csak nézek tovább a lábam elé és szinte nem történik semmi érdekes. Néhány dolog mintha változna a lassú monoton lépkedés közben. Nehezebb járni és ezt a lábam is jelzi felém, körül nézek kicsit. Ahogy felnézek az útról jól látom, hogy mi lehetett a fájdalmam oka. Egy kis dombra ígyekezett fel a szélesnek ugyan nem mondható út és láss csodát még fák is vannak az út szélén. Kedves kis falu széli útnak néz ki, ami elég lesz ahhoz, hogy megfeledkezzek a délutáni órák tűző napsugarainak kegyetlen hatására a nyakamon. Beletörődtem tehát, hogy itt ugyan tovább kell menni és valahogy csak megúszom. Fáradt vagyok már és nincs erőm, hogy beszélgessek bárki mással. Hátul vagyok és egyedül. Nem azért mert gyenge vagyok, egyszerűen csak sokat nézelődök és a többiek nagyon sokat szenvednek, nem is értem. Minek jön el valaki ha pontosan tudja, hogy végig fogja szenvedni az egészet? Persze én tudtam, tudtam, hogy csak akkor adom fel ha valaki bele hal.

Egyszer csak imserős hangok ütik meg a fülemet. Pár osztálytársamat kezdem beérni ezen a kellemes fákkal szegélyezett úton. Mintha valamiről nagyon tanácskoznának, de ilyen távolságból még nem tudom eldönteni. Aggódó arcokat látok és heves gesztusokat, amikből azért leszűröm azt, hogy nem a fárasztó felfelé sétálás okozta náluk a problémát. Még szép, hogy nem a táj lesz a bajuk, hiszen már épp elég ideje megyünk ahhoz felfele, hogy egy szép kis magasságba érkezzünk, ahonnan már nem csak a kilátás jó, de a tudat is örülhet, hiszen már csak kicsi van a csúcsig.

Szépen lassan a nyomukba érek és lassan kezdem hallani, hogy miről beszélnek. Zsozsó is ott van a csapatban, de látszólag ő is elég fáradt és nem szeretne hosszas magyarázó beszédet tartani arról, hogy miért álltak meg itt. Egyszerűen lerendezi a dolgot és kinyújtja a kezét, na persze most nem azért, hogy megfogjam. A beton út melletti korlát felé mutat, amit ott látok az rögötön ledöbbent.

A szalagkorlát alatt két a fölbe fájt nyom, amikegyenesen az erdős részbe vesznek, ráadásul ezen a részen, már elég meredek adomboldal. Olyan mintha valaki pároslábbal leesett volna. Különös- gondoltam magamban.