Imágó [Hannigram]

🦋

A memphisi nemzetközi repülőtér földalatti parkolójában Hannibal Lecter gézzel, alkohollal és desztillált vízzel mosta le magáról a két férfi vérét és megmaradt bőrdarabkáit. Az alkohol erős, szúrós szaga körbelengte a mentőautó teljes hátsó részét, de Hannibal még így is megérezte az újonnan érkező, oda nem illő illatot, amelyet ezer közül is felismert volna. A szájára akaratlanul is egy vad, megkönnyebbült vigyor ült ki, amelyet természetesen rögtön megpróbált elrejteni.

– Vajon elérkezik-e az idő, amikor nem az ízléstelen, olcsó arcszeszed fogja elárulni a jelenléted? – kérdezte nyugodt hangon, miközben nem hagyta abba véres ujjai tisztogatását. Már majdhogynem közönyösnek látszott. – Úgy tűnik, hogy az imágó örökre magán hordozza zsenge lárvakori ismertetőjeleit.

– Ezek szerint nem volt teljes az átalakulás, doktor?

A mély, ismerős férfihang valahonnan a furgon oldaláról érkezett, a sötétségből. Nem volt rekedt, sem pedig tompa vagy erőtlen. Hannibal továbbra is békésen mosolygott.

– Néha az átalakulás nem hozza magával az elvárt fejlődést. Néha a lárva a báb fogságában reked... félig kész, alaktalan, undok lényként. Mondd csak, Will, miért nem jössz elő a sötétségből és mutatod meg magad?

Hannibal a körmei alól próbálta egy vékony gézréteggel kikaparni az odaszáradt vért. Egy pillanatra sem nézett fel a műveletből, de minden érzékszervével figyelte, várta a másik férfi reakcióját. Az csak gúnyosan sóhajtott egyet. Ez a fölényes, irritált sóhaj mindig is jól illett Will Grahamhez.

– Talán aggódsz, hogy örökre csúf maradtam? – kérdezte grimaszolva a férfi, továbbra is a sötétség rejtekében. Hannibal ugyan nem látta, de jól tudta, hogy grimaszol. – Ha már nem vagyok szép, akkor nem is kellek többé?

Hannibal erre csak hümmögve pöccintette ki a hüvelykujja körme alá ékelődött bőrdarabot, miközben maga elé nézett a feketeségben. Egy pillanat alatt úgy érezte ismét, hogy a baltimori rendelője kényelmes foteljében ül, körülvéve a finom, drága holmijaival.

– Aggodalommal töltene el, ha zavarna az elcsúfított arcod? – kérdezte komolyan Willtől, aki immár vele szemben ült a fotelban, az ő tökéletes Emlék Palotájában. Hannibal lassan ráemelte gesztenyeszín szemeit az arcán éktelenkedő, kés okozta sebhelyre. – Mit éreznél, ha ezentúl undorral tekintenék rád?

Will elmosolyodott. Metsző kék szemei vele együtt mosolyogtak.

– Felszabadulást.

Hannibal halkan elnevette magát, Will Graham pedig végre előlépett az árnyékból. Az idősebb férfi egyáltalán nem lepődött meg, amikor az egykori különleges ügynökön egy új, fekete szövetkabátot pillantott meg hozzáillő királykék, elegáns sállal. Rövid, hullámos haja hátra volt fésülve, nem hordta a szemüvegét. Az arcán lévő vékony seb csupán halvány, jelentéktelen emlékeztetője volt a Vörös Sárkánnyal vívott küzdelmüknek, teljesen begyógyult azóta. Hannibal tekintete sokáig elidőzött a férfi arcán, de a sebhelye helyett a szemeit fürkészte. Will állta a szemkontaktust.

– Lám-lám, nem gondoltam volna, hogy így néz ki egy floridai megnyomorított alkoholista, akinek szörnyszülötté szabdalták az arcát. – Hannibal az újságcikkekre gondolt, melyeket Willről közöltek azután, hogy kiengedték a kórházból. A Tattlecrime.com természetesen előszeretettel vesézte ki Will „tönkrement", „lecsúszott" életét. Soha nem jött ki olyan írás, amely megcáfolta volna a megrendítő állításokat. Hannibal vigyorogva nézett fel Willre.

– Nem te vagy már Jack kiskedvence, mi?

Will csak felhúzta a vállát.

– Mindnyájan találunk magunknak új kiskedvenceket, nem? – A hangja nem volt igazán vádló, sem pedig féltékeny, csupán a tényeket közölte. Továbbra is magabiztos volt és fölényes. Hannibal egy látványos mozdulattal félrelökte az utolsó véres gézlapot is, majd feltápászkodott a mentőautó hátuljából. Óvatosan tett pár lépést, majd lágyan megérintette Will arcát, ott, ahol a fehérre hegesedett sebhelye volt. Will hagyta neki, ahogy mindig is hagyta neki. Talán kissé bele is simult az érintésébe.

Egy pillanatig csak nézték egymást, mélyen beszívva a másik lélegzetét. Will egy alig érezhető, apró csókot nyomott Hannibal tenyerébe, majd a gyengéd ajakérintés hirtelen átalakult egy állatias, birtokló harapássá. Friss vér serkent fel a férfi bőréből, Will pedig élvezettel nyalta végig vöröslő fogait. Hannibal elérzékenyülve figyelte, és még szeretetteljesebben cirógatta az arcát, miközben Will ugyanolyan érzékiséggel viszonozta a pillantását.

Mindketten elmosolyodtak. Megértettek valamit, amit csak ők ketten érthettek meg.

– Megengedem, hogy a puszta kezeddel végezz vele – közölte Hannibal pár néma másodperc után, mire Will csak elégedetten bólintott és ismét belesimult az érintésébe. Anélkül is tudta, hogy Hannibal hangosan kimondta volna, mégis volt valamiféle magasztos a kijelentésében. Már majdhogynem szertartásos.

Clarice Starling meg fog halni.

Ez nem volt kérdés egyáltalán. De először is hagyják neki, hogy végre megtudja, milyen érzés az, amikor elhallgatnak a bárányok.

🦋