Először csak fogadás volt

Magamról

A nevem Iris. Egy egyszerű lány vagyok, nem különleges, nem hangos, nem az, aki a reflektorfényben tündököl. Sokan azt mondják, hogy mindenki jó valamiben, de az az igazság, hogy én hosszú ideig úgy éreztem, semmiben sem vagyok igazán kiemelkedő. Se énekelni nem tudok túl jól, se táncolni nem tudok úgy, ahogy a többiek. Nem vagyok az a versenyeket nyerő típus, vagy akire azonnal felfigyelnek, ha belép valahova. Viszont van egy dolog, ami az enyém, csak az enyém – a gitár.

Imádok gitározni. Az ujjaim ösztönösen járnak a húrokon, mintha a zene mindig is ott lakozott volna bennem, csak meg kellett tanulnom, hogyan engedjem ki. Amikor játszom, eltűnik körülöttem a világ. Csak a hangok maradnak és a szívem dobbanása, ami tökéletesen összeolvad a ritmussal. A gitár az én biztonságos kis univerzumom, ahol nem kell megfelelnem senkinek, és végre igazán önmagam lehetek.

Tizenhét éves vagyok, és a gyökereim két különböző világból származnak – az édesapám magyar, az anyukám pedig angol. Ez a kettősség ott él bennem, a gondolataimban, az álmaimban, sőt, néha még a dalaim hangulatában is. Nyolcéves koromig Magyarországon éltem, egy csendes kisvárosban, ahol az évszakok illata még most is az emlékeimbe van égve. Aztán, amikor kilencéves lettem, az életünk gyökeresen megváltozott – kiköltöztünk Kanadába.

Nem volt könnyű. Egy új nyelv, egy új kultúra, új emberek, új szabályok. De volt valaki, aki végig mellettem állt: a legjobb barátnőm, Selena. Őt is akkor ismertem meg, amikor ideköltöztünk, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Képzeld csak el: két zenerajongó lány, akik ugyanannyira odavannak Finn Wolfhardért, mint a csokis croissant-ért – ez már barátság volt az első pillanattól.

Selena az a fajta barátnő, akivel órákig tudsz beszélgetni mindenről meg semmiről, aki tudja, mikor van szükséged egy ölelésre, és mikor hagyja, hogy csak csendben ülj mellette, miközben a kedvenc dalaitokat hallgatjátok. Ő az, aki mindig bátorít, amikor elbizonytalanodom, és aki hisz bennem még akkor is, amikor én épp nem hiszek magamban.

A külsőm egyszerű – fekete hajam van, amibe néhány szőke tincs is keveredett, amolyan "véletlenül vagány" stílusban. Zöld szemeim sok mindent láttak már, de talán még többet álmodtak. Az öltözködésem nem harsány, mégis valahogy mindig azt mondják, van benne valami különleges. Nem tudom, pontosan mi – talán az, hogy nem próbálok más lenni, mint aki vagyok.

Ez vagyok én. Egy kicsit elveszett, de egyre inkább megtalált lány. Egy gitár és egy álom – ennyivel kezdődik minden nagy történet, nem igaz?