With And Without You /SZÜNETELTETVE/

19. rész

"Nem szeret...?"

Yuu szemszöge:

- Itt vagyok Szerelmem, nincs semmi baj... Nagyon sajnálom... - hallottam távolról Naoki aggódó hangját. Itt volt mellettem... Mégis...

Mindig megnyugtatott a hangja, imádtam, ha megölelt, és ha azt mondta, szeret... Most azonban legszívesebben ellökném magamtól és felüvöltenék...

Hogy miért? Magam sem tudom... Talán azért, hogy ne okozzak neki még több fájdalmat... Fájdalmat...? Igen... Biztos megszakad a szíve, amiért így kell látnia... Nem, nem érdekel! Őt sem érdekelte, hogy megbánt! Miért tette?! Nem szeret...? Minden hazugság volt? Nem kellek neki? Apámnak sem kellettem... Miért gondoltam, hogy Naokinak fogok? Szánalmas vagyok... Senkinek nem vagyok fontos... Mindenki csak teherként tekint rám... De én ezt nem akarom... Nem akarok feleslegként élni... De... Akkor Nao miért mondta, hogy szeret, ha hazudott? Nem, akkor most nem lenne itt mellettem... Nem ölelne magához, nem nyugtatna és nem ismételné folyamatosan az irántam érzett érzéseit... Nem foglalkozna velem... Nem lenne itt... Mégis számítanék neki...? Talán... Több vagyok egy egyszerű ribancnál... Talán... Ő ...őszin... őszintén sze... sze... ret...

Naoki szemszöge:

- Sshh... Minden rendben... - csitítottam hosszú percek óta zokogó barátomat.

Szép fokozatosan kezdett csillapodni kezdeti remegése, normalizálódott a légzése, s szíve sem vert olyan hevesen. Azt hiszem, megnyugodott egy kicsit.
Amit viszont furcsálltam, az az volt, hogy egyre nehezebb volt őt megtartani. Nem értettem, miért, míg meg nem emeltem a fejét, hogy újra a szemeibe nézhessek.

Ezt azonban megakadályozta a tény, melyet csukott szemei alátámasztottak: elaludt.

"Édesem... Álomba sírta magát... Miattam..."

Elég volt csak ránéznem, és újból könnyek gyűltek a szemembe.

Hiába aludt, álmában sem lelt békére.

Egyszer-egyszer megrándult a keze, arcizmai megfeszültek és nyöszörgött.

Én juttattam idáig... Csak mert siettem... Fontosabbnak tartottam beérni az iskolába, mint őt megvárni... Igazán szégyenlem magam miatta...

Apropó iskola... Ilyen állapotban biztos nem engedem el... Mondjuk szerintem nem is nagyon akarna ma bemenni... Én pedig... Nem hagyom magára... Vigyázok rá, amíg fel nem ébred... Utána pedig elmegyünk valahova együtt. Még nincs konkrét ötletem, de majd együtt kitalálunk valamit. A lényeg, hogy jól érezze magát.

Mialatt elmélkedtem és a délutánunkat tervezgettem, frankón elfelejtettem, hogy Yuuichi a karjaimban pihen. Na, szép kis partner vagyok mondhatom...

Nyomtam egy puszit kiszáradt ajkaira, majd az ölembe véve felemeltem.

"Ahhoz képest, hogy milyen izmos, egész könnyű..."

Vállamra helyeztem az állát, élettelen karjait nyakam köré fontam, majd combjainál tartva őt, vettem egy mély lélegzetet, s megpróbáltam a lehető leghalkabban feljutni vele az emeletre.

Míg el nem értem a lépcsőig, nem is történt semmi említésre méltó. Ám amint ráléptem az első lépcsőfokra... Szerintem felesleges is mondanom, hisz mindenki ismeri ezen tárgyak fa változatainak örök átkát... Akkorát reccsent az imént említett építmény, hogy azt hittem, Yuu itt helyben ugrik fel a fejem tetejére, és mindketten akkorát esünk, mint a nagykabát.