Nem Fogsz Megszabadulni Tőlem - Iwaizumi X [FEM] Reader

Part I

- Hé, ide tudnád adni azt a labdát? - szaladt egy 8 éves fiú az elpattanó röplabdája után.

Mikor közelebb ért és lassítani kezdett tempóján, csak akkor vette észre az előtte lévő, vele egykorút.

- Hát te miért vagy szomorú? - kérdezte az üldögélő kislánytól gyermeki ártatlansággal.

- Nincsen senki, akivel tudnék játszani a környéken - panaszolta halkan a fiúnak.

- Akkor gyere velem! Szeretsz röpizni? Nincsen itt nekem se a barátom, akivel szoktunk gyakorolni és egyedül elég unalmas - kapta fel a röplabdát, miközben ajánlkozóan kinyújtotta a kezét a lánynak.

- Néha látom a tévében és nagyon tetszik, de a valóságban sosem próbáltam... - tétovázott.

- Akkor most itt az ideje megpróbálnod! - mosolygott a barna hajú fiúcska - Gyere, én majd megtanítalak! - és ettől a perctől fogva már mindketten elkönyvelték, hogy barátok lettek.

- [Név] vagyok. Neked mi a neved?

- Hajime. Iwaizumi Hajime - válaszolt, mi alatt a másik gyereket a park azon részére vezette, ahol zavartalanul játszhatnak.

- Hajime... - ízlelgette még a lány a nevet magában, majd nagyot mosolyogva elkiáltotta magát: - Rendben, akkor menjünk, Haji-chan!

Erre mindketten vidáman kuncogtak egyet és neki állt Hajime az alapokat megismertetni [Név]-channal. Nem ment semmi se tökéletesen, de együtt jól szórakoztak. Gyorsan telt az idő a jó társaságban, azt vették csak észre, hogy sötétedik.

- Mindjárt este van, haza kell mennem. Gondolom neked is, igaz? - érdeklődött a lány.

- Igen... - elmélkedett a labdával a kezében - Tudod mit? Holnap ugyan itt találkozzunk, oké, [Név]-chan? - szervezkedett örömmel tele Hajime.

- Rendben! Akkor, majd találkozunk holnap. Jó éjt, Haji-chan! - köszönt el kettős érzésekkel a kis [Név]. Örült, hogy megismerte Iwát és ilyen jól kijöttek, de szomorú volt, hiszen olyan gyorsan lett vége a napnak és máris el kellett búcsúznia az újdonsült barátjától. Ezen - számára ugyan megmagyarázhatatlan - érzelmek között közelebb lépett a fiúhoz és megölelte őt.

- J-Jó éjt! - ölelte a másikat át Iwa, csak lassan, óvatosan.

A gyermeki örömök, őszinte érzések...

És valóban, Hajime-chan és [Név]-chan találkoztak másnap, majd az azt követő nap, majd utána és végülis majdnem mindegyik nap együtt töltötték szabadidejük és beszélgettek, röplabdáztak közösen.

Egy hosszas idővel később, olyan 11 éves korukban aztán eljött az a kérdés, hogy melyik suliba szeretnének járni.

- Haji-chan! Haji-chan!

- Hm? - nézett kissé bosszúsan a hang irányába az említett - Mondtam, hogy ne hívj így!

- Oké-oké, de képzeld! A Kitagawa Daiichiba is felvettek, csak úgy mint téged! Elvileg járhatok oda - hadarta izgatottan a lány.

- Micsoda?! Szóval átmentél a teszten és sikerült rávenni a szüleid is?! Tök jó lesz egy suliba járni veled! - mutatta ki igaz örömét Iwa.

- Igen, végre suliban is együtt lehetünk! Elvileg anyukád sokat segített abban, hogy meggyőzze a szüleim. Messzebb van tőlünk ez az iskola, de végülis mehetek, ha hamarabb felkelek.

- Ezt pedig gondolom hajlandó vagy megtenni a közös terveink érdekében... - mosolygott Hajime.

- Hát persze! Ha áldozatot kell tennem akkor bevállalom a terveink miatt.

Ugyanis a kettő gyerek megesküdte egymásnak, hogy együtt járnak majd iskolába alsó- és felső-középben is, ha már általános iskolában nem tudták ezt megtenni.

És a terveik haladtak is, eljött a Kitagawában az első évük. Alsó-közép, milyen nagy szó is volt nekik ez! [Név] szuper korán elészült, hogy biztosan odaérjen időben az Iwaizumiék háza elé.

- Haji-chan! - kiáltott örömében, amikor meglátta az illetőt, aki éppen kilépett a bejárati ajtajukon.

- Mióta vártál itt? - kérdezte kicsit ijedten Hajime, mert ismerte a másikat és tudta, hogy arra is van esély, hogy már ott áll vagy fél órája anélkül, hogy szólna.

- Nem régóta, max 30 perc - legyintett [Név], de egyáltalán nem iróniából.

- Te jó ég, miért nem csöngettél vagy valami?! - akadt ki Iwa.

- Siessünk végre suliba! Nem akarunk elkésni az első közös óránkról, ugye? - ugrott egyet örömében [Név]-san Hajimét ignorálva.

- Igazából lenne itt még valaki - vakarta meg kicsit tarkóját Iwa, mert restellte, hogy csak most szólt - Az egyik röplabdás haverom, majd velünk fog még járni, remélem nem baj. Bocsi, hogy csak most szólok. Biztos kedvelni fogod... vagy valami - gondolta át a másik barátja viselkedését mégjobban.

- Oké, akkor siessünk!

[Név]-nek számtalan gondolat száguldott végig az agyán míg úton voltak affelé a "titokzatos röpis barát" háza felé. Kicsit aggódni kezdett, de ő maga se tudta igazán, hogy mégis miért.

- Itt is lennénk - torpant meg Iwaizumi egy barátságosnak tűnő ház előtt.

- Nem, nem felejtettem el a kulcsom, nyugi! Helló! - kiáltotta, majd csukta be maga mögött az ajtót sietősen egy körülbelül Hajimével egymagas, velük egykorú fiú.

- Sziasztok! Remélem nem várattalak meg - mosolygott élettelien az egyre közeledő gyerek.

- Nem, igazából most értünk ide- - kezdett volna bele mondatába Iwaizumi-san, de a másik belevágott.

- Tudom, valójában az ablakból vártam, hogy itt legyetek, de az most mindegy - nevetett kicsit kínosan, de ugyanakkor mégis bájosan a lány számára ismeretlen személy.

- Öhm - próbálta [Név]-san megszólítani az újdonsült ismerősét -, szia, engem [Teljes Név]-nek hívnak. Szóval te is jársz röpire? - tért rá a lényegre, a számára legfontosabb témára.

- Hehe, igen! Örülök, [Név]-chan, hogy megismerhettelek! Én Oikawa vagyok, de nyugodtan hívj csak Torunak - ajánlotta fel még mindig ugyanolyan vidám hangon.

- Oké! Akkor örülök a találkozásnak, Toru! - emelte ki az elhangzott nevet, erre pedig mindkettejük elkezdett kuncogni és egyre jobban kedvelték egymást.

Egyedül Hajime-kun állt csendben, érzelmek tengerével tele. Maga se tudta mit gondoljon, de rossz érzések fogták el őt. Valami nem tetszett neki, de nem tudta kitalálni, hogy mi zavarhatja. Csak dermedten állt és komoly arccal pislogott maga elé.

- Iwa-chan! Itt vagy? - hessegetett Oikawa az említett arca előtt.

Iwaizumi észbe kapott és reflexből leütötte a kezét a másiknak az arca elől, mire az nagyot jajdult, habár alig volt érezhető az ütés.

- Aú, Iwa-chan! Ezt miért kaptam?! - készült ki már most reggel a korai lehordása miatt.

- Bocs, nem tudom miért csináltam - vont vállat, a másik kettő pedig gyanakodva ránézett.

Ezt követően elindultak közösen a Kitagawa Daiichi alsó-középiskolába.
Az út [Név]-channak és Toru-channak rövidnek tűnt és az összes utca lakosa is hallhatta, hogy ők ketten milyen jól kijönnek, hiszen a nevetésüket egészen messziről is meghallhatták már az emberek. Ellentétben, Hajimével, aki csak sétált a másik kettő mögött és próbálta megemészteni, hogy mi ez a kavargó érzés, ami egyre csak nő benne, ahogy hallja az előtte kacagó társait.