Rose-Yoonseok ✔️

R

Este volt, igen halk este. A szél süvített néha-néha pajkosan megtépve a fák, már-már vöröses, néhol foltokban megritkult lombját. Moha csíkok kúsztak fel rajtuk, ezzel felhőket mintázva reájuk. Tán már semmitmondónak számító zaj verte fel az erdő kellemes csendjét. Egy kis, kopott fekete bakancsos fiú járta az erdő rejtekét. Nadrágja vér pettyes, csak úgy, mint halovány kék zakója-bár ez őt nem igazán érdekelte-. Csak érezni akarta a természet lágyan cirógató nyugtatását. Ha más már nem is nyugtatta. Kellemes borzongás futott rajta keresztül, mikor a szél édes suttogása gyengéden simított vállára, s majdan zakója alá bekúszva cikázott végig teste minden szegletén. Szeretett itt lenni, senki és semmi nem bántotta, rajta ez segített, a magány. A magány édes derűje. Minden pillanatát kiélvezte.

Lépteit szaporázva indult el a már kijárt ösvényen, szelíd mosollyal ajkain. Mint a vérvörös rózsabimbó úgy virítottak hófehér bőrén. Csillogtak, mint a reggeli harmat kellemes simogatása után az apró szirmok. Bár ő szirmai már hullanak, már nem vörösen, hanem fekete pettyesen konyulnak le a végtelenbe.

Szemeivel a megszokott környezetét pásztázta, mindent ismert itt. Ismerte a fákat, leveleit minden kis titkát, a mohákat, különböző kis alakzatokat melyekkel a fák vásznát festették meg. Mint a művészek, kik ecsetjeikkel magát a csodát hozzák világra. Nem úgy, mint ez a hely. Ha bárki megkérdezné, hogy a Földön a vagy a poklok máglyáin égne el inkább választaná a poklot. És hogy ugyan miért? Mivel a Földi élet maga a vétkezés, megszületünk és csak is szenvedünk. Itt a démonok mi magunk vagyunk, és mindig Isten kezébe van az aduász. Ha vétkezünk életünk során akkor meg jogosan égünk el az alvilág bugyraiba, viszont itt... Itt mindig nyeldes minket a sötétség, és éget a tűz... Mert játszunk vele.

Egyszer csak elérte a keresett helyet. Egy ósdi vadász les, korhadt fatákolmány, már régen elhagyták. Szeretett itt lenni, csak volt, de itt legalább nem tudott róla senki, hogy még az élők sorát gyarapítja. Nem tudtak róla, nem is akartak. Nem akarták látni, hallani, semmit nem akartak, ami ő maga. Pedig, ha ismerték volna, ha harcoltak volna a bizalmáért, tán megszerették volna. Sőt egyenesen biztos vagyok benne.

A falhoz egy kis sámli volt támasztva, ahonnan az ablakon keresztül láthatta az ember a festői tájat. Ahogy most Min Yoongi is. Tejfehér hajkoronája bársonyosan omlott homlokára, mint ahogyan a tenger mély hulláma nyaldossa a part édes homoktengerét, próbálva egyre feljebb és feljebb érni. Mely csodákat rejteget a kíváncsiskodó szemek rengetege elöl, és csak az tudja megcsodálni ki igazán kitartó és küzd érte, ellene. 

Figyelmét most nem a táj, hanem egy apró lap kötötte le. Nem tudta mit keres itt. Megpróbált kíváncsiság ellen küzdeni ugyan, de fél perc alatt meggondolta magát.

"Ha fontos lett volna valakinek akkor nem hagyta volna el" vonta meg vállát, majd gyorsan kapta fel és hajtotta szét a kissé megtépázott lapot.

*"Nem is tudom, hogy kezdjem. Esetleg szőke hajad, vagy netán a távolba meredő tekinteted, nem is tudom. Valamiért kíváncsi lettem reád, reád ki mindig egyedül van, reád ki igéző tekintetét magaménak akarom, reád, csak is reád. *

*-Hoseok"*