One Shots by Baboo_bee

Seesaw

Hat év. Ennyi ideje vagyunk együtt.

Öt és fél év. Ennyi idő telt boldogan.

Fél év. Ez a kapcsolatunk vége. Az utolsó kis szenvedések.

Mindketten lépni akarunk, de egyikünk se mer. Egyre jobban fáj ez a harc. Nem is harc. Egy mérleghinta játék. Egy játék, amiből semelyikünk se kerül ki nyertesen.

Az apró termeted, amibe beleszerettem. A rövid barna hajad. Az egyszerű sminked, amit ritkán használtál. A lazább stílusod. A kis virágos ruhák és szoknyák, amiket csak randikra vettél fel.

Ezeket most titokban valaki másnak veszed fel.

Most mindennap sminkelsz valakinek.

Mit szerettem még benned? Talán a nagy szád. És, hogy emellett félénk vagy. Hogy mindentől elpirultál. Hogy helyettem is figyeltél az apró részletekre. A béna nevetésed, ami mindig kicsit másmilyen volt. Azt, hogy mindig volt valami vicced. Boldogan álltál az élethez és élvezted.

Segítettél nekem. Pozitívabban látom miattad a világot.

De most csak mindennap összetöröd a szívemet.

Mindennap összetöröd a szívem azzal, hogy más fiúkkal találkozol aztán az ajkad valahogy találkozik az enyémmel.

Ilyenkor érzem az apró parfümöd illatát. Vajon azok az udvarlók is ilyen közel kerültek, hogy érezhessék?

Miért is foglalkozom ezzel? Hisz te a kapcsolat vége előtt tovább léptél.
Nekem is ezt kéne tennem.
Nem is kapcsolat ez már. Csak veszekszünk.

Emlékszem az elsőre. Féltékeny voltál. Féltékeny voltál, amiért valaki másnak hamarabb megnyíltam, mint neked. Pedig ezt csak neked köszönhetem.

Aztán én voltam féltékeny.

Aztán a szüleim utáltak.

Aztán kis apróságokon kaptunk össze.

Miért nem takarítottam?

Miért nem takarított?

Miért nem tudok rá időt szakítani?

Miért nem járkálunk randikra?

Miért kell elmenni, miért nem pihenhetünk itthon?

Aztán a rosszul esett, hogy nem gondoltam még házasságra.

Azt hitted nem akarlak a jövőmben látni.

Aznap este jobban sírtál, mint valaha.
És én nem vigasztaltalak meg. Azt hittem utálsz és nem akarsz többé látni.

Pedig ez csak jóval később jött el.

Egyszer veszekedtünk, majd ugyanúgy törődtünk egymással. Egyszer megcsaltuk a másikat, majd mindennél jobban csak egymást akartuk. Játszottunk egymással. Ez már csak egy mérleghinta játék, ahol mindig más van felül. Ahol mindig a felül lévő sérül kevésbé.

De mind a ketten kezdtük unni ezt a játékot. Mindkettőnknél ugyanazok a lapok vannak. Csak várunk melyiket játssza ki a másik.

És most itt ülök a nappaliban várva rád. Hogy megérkezz a titkos randidról. Sajnálattal az arcodon mellém tipegj. Levágódj a kanapéra. Szóra nyisd a szád, de végül ne mondj semmit. Aztán ajkaid tapaszd az enyéimnek és halogassuk még ezt.

Várok és várok. Várom, hogy kijátszd a lapod.

Megérkezel sajnálattal az arcodon, de csak elém lépkedsz.

-Yoongi.... Ennek...most véget kell vetnünk -a szemed nem lábad könnybe. A hangod nem remeg meg. Te már teljesen túl léptél rajtam.
-Rendben- álltam fel- tégy úgy, ahogy a legjobbnak látod- hangom rideg volt. Ridegebb, mint a kapcsolatunk elején, mikor tetszeni se tetszettél. Még utoljára felülre akarok kerülni, hogy ne sérüljek annyira.

Bólint egy aprót majd a szobába megy összepakolni. Az a ruha van rajta, amit még azért vett, hogy csinos legyen az első randinkon.

Milyen ironikus, hogy pont a szakításunkon ezt viseli.

Nem tart neki sokáig. A táskája se nagy.

-A többi?-kérdem meglepve.
-Már rég elvittem-húzza fájdalmas mosolyra a száját. Hallatok egy kis levegős nevetést. Már rég megakarta tenni. Csak nézem őt, ahogy indul is.
-Várj!-hirtelen felszólalásom engem is meglep-Még- veszek vissza hangomból- Még egyszer utoljára megcsókolhatlak?- zavarban vagyok, pedig az elsőnél se voltam abban.  Nem is tudom mit remélek ettől? Egy utolsó esélyt? Pedig hangomon hallatszik, tudom, hogy ez tényleg ez a vége. Mindegy is, hisz bólint egy aprót és én azonnal lépek is. Odasétálok megfogom az arcát és ajkaimat az ő kis apró ajkaihoz érintem. Viszonozza csókom. Finom lágy táncot jár ajkunk. Sajnos hamarabb vége, mint az én akarom.

-Köszönöm-mosolyog rám még egyet s aprót simít arcomon- Találj magadnak valakit, akivel boldog leszel.

És kisétál az ajtómon. Kisétál az életemből.

Csak ott állok. Nézek magam elé.

Vége a játéknak, de nekem valahogy jobban fáj.

Valahogy mégis én kerültem végül alulra.